A hazánkról sokan sokféleképpen gondolkodunk – de a legtöbbször ugyanúgy készen kapott sémák szerint viszonyulunk hozzá, mint a turistaként idelátogató külföldiek.
Magyarország, ahogy a nagyvilág látja, átmeneti hely: Keletről nézve Nyugat, Nyugatról nézve Kelet.
Magyarország, ahogy a médiában szerepel, veszélyes hely: kiszámíthatatlan a közélet, gyorsan változnak a morális értékek.
Magyarország, ahogy a külhoniak érzékelik, varázslatos hely: csodaszép tájak, gyönyörű emberek mindenütt!
Magyarország, ahogy a kulturális emlékezetben rögzült, sorsfordító hely: zseniális, nagy egyéniségei nem egyszer szabtak új irányt a világ folyásának.
Magyarország, ahogy mi ismerjük, melankolikus hely: búslakodásra hajlamos, érzékeny emberek lakják.
Magyarország, ahogy megtapasztaljuk, vízfejű hely: az igazán fontos dolgok a fővárosban történnek.
Ám létezik egy másik Magyarország, amelyről alig tud valamit a nagyvilág, amely ritkán ad témát a bulvármédiának, amelyet a külföldiek közül kevesen fedeznek fel, sőt mi, itt élő magyarok sem szoktunk figyelni rá. Talán azért, mert anakronisztikus. Régi értékek, régi hitek éltetik – de mai gondok gyötrik. Bukta Imre művészete erről a másik Magyarországról szól. Arról a bizonyosságról, amit a föld szaga jelent. A vetésről és az aratásról. A teremtés, az élet, az Isten-keresés roppant kihívásáról. A hagyomány erejéről, a hétköznapokról – az egyszerű emberek keserveiről és örömeiről. Azokról, akikre nem szoktak sok szót vesztegetni: a névtelenekről, az örök vesztesekről. Azokról, akiket szinte magától értetődő módon rekeszt ki a társadalom, akiknek a helyzetét hátrányosnak nevezi a tudomány és a politika. Szegényekről és védtelenekről, akiket mégiscsak éltet egyfajta régi hit. Munkájukat elvesztett parasztemberekről, csellengő cigányokról, nagyotmondó, ábrándozó falusi elöljárókról. A hozzájuk való viszonyunkról. A Másik Magyarország című kiállítás témája a hazaszeretet. Ez a vakmerő művészeti projekt az idén hatvanéves Bukta Imre első nagy kiállítása Budapesten.