A közép-európai művészekre különösen nagy hatással volt a francia művészet. A kiállítás a kapcsolódási pontokat kívánja előtérbe állítani úgy, hogy a legnagyobb remekművek mellett ritkábban látható darabokat is felsorakoztat egyrészt a Louvre, a Musée d’Orsay, a Picasso és a Nemzeti Múzeum Modern Művészeti gyűjteményéből, másrészt Franciaország nagy, vidéki múzeumaiból.
A fényforrás nyújtotta fény-árnyék hatások iránti érdeklődés Goerges de La Tour-tól (XVII. sz.) Henri Matisse-ig (XX. sz.) minden korban megjelenik. A francia klasszicizmus XVIII. századi festői egyfajta gyanakvással élnek a nyers fények és súlyos árnyékok iránt, melyek megtörik az alakok légiességét és befolyásolják a kompozíció „olvashatóságát”. Az 1610-es évektől ugyanakkor az európai festészetre nagy hatást gyakorló caravaggiói iskola bátran alkalmazza a merész szembeállításokat a drámai kifejezés elérésének érdekében. A kor néhány kiemelkedő alkotásának tárgya a csendélet (Moillon, Stosskopff), de Vouet Olaszországból való visszatérése nyomán érezhető az olasz dekoratív festészet hatása is. Főként olasz művészek készítenek műveket a francia udvar megrendelésére, a nagyszabású kompozíciók, az egyenletes fény és a világos színezés új jelenségnek számítanak Franciaországban. Poussin antik és bibliai jeleneteit az Akadémia példaértékűnek és követendőnek tartja az elkövetkező kétszáz évre, azonban az 1640-es évektől a tájképek is jelentős szerephez jutnak a festészetben, ahol a fények expresszív és szimbolikus használata a természeti erők elszabadulását az emberi szenvedélyekkel kapcsolja össze.
A XVIII. századra könnyed hangvétel, egyfajta felszíni frivolitás jellemző, amely egységesebb fényviszonyokat teremt, és világosabb paletta használatával él. Az egzotikus és könnyed témákat részesíti előnyben, a tragikum helyébe a mulatság lép. Watteau-nál a gáláns mulatságok tájképein szűrt fény uralkodik, amely kiemeli a súlytalan alakok titokzatosságát, Vernet tengerparti, éjszakai tájképein pedig erős fénykontrasztok jelennek meg, melyek használata révén a romantika előfutárává válik. A XVIII. század végi történeti festészet a nemzeti történelemből merít inspirációt, és erős színeivel az itáliai barokk szerkezeti alapjaira építkezik. David neoklasszicizmusa pedig a szépségideált a valósághűséggel igyekszik kibékíteni.
A XIX. század a retina által érzékelt természetet annak teljességében kívánja ábrázolni, a tájképfestők különböző forrásokból merítenek, s a híres helyszíneket lassanként felváltják a fényjelenségek tudományos elemzései. A realista festőknél szintén megtalálható a természetelemzés és az expresszív kompozíció közötti feszültségteljes viszony. Az impresszionisták saját, szubjektív benyomásaikat, nem pedig valamely társadalmi csoport diktálta konvencionális formákat érvényesítenek. Manet vagy Degas hétköznapi témákat bemutatva, a változó fényben a művész látásmódjának egyediségét érvényesítik.
A XX. század a valóságtól elszakadva elválasztja a fényt a formától és a színtől. Picasso és Braque munkáin megfigyelhető a geometrikus ábrázolásmód kikristályosodása, mindketten új utakat keresnek képi eljárásaik megvalósításához, amelynek eredményeként használati tárgyakat alkalmaznak a vásznon, kollázs és ragasztott papír technikával dolgoznak. A század egyik nagy irányzata, az automatizmusra épülő szürrealizmus az értelem béklyója nélkül kívánja ábrázolni a gondolatot, majd a II. világháború után még inkább elmélyül a művészet céljára vonatkozó analitikus-kritikai reflexió. Végül a kortárs festészetben a fény és árnyék szembenállása már nem egyszerű optikai szembenállás, a távolságtartás, sőt irónia képében sokan a valóság drámai és kifinomult szemléletét keresik.
Annak érdekében, hogy ezt a folyamatot a maga komplexitásában érzékeltesse, a kiállítás a látásmód különböző irányai mellett metaforikus utat is bejár. A bemutatásra kerülő széles festészeti panoráma kísérlet a franciaországi művészettörténet egy újabb olvasatára, amelyben megjelenik mindaz a szembenállás, az elemzési módok és lehetőségek gazdagsága, amely ugyanúgy sugárzik a remekművekből, mint a kevésbé ismert alkotásokból, s a nagyközönség számára új megvilágításba helyezve mutatja be a művészetet érintő gondolkodás legutóbbi fejezeteinek egyikét. (Műcsarnok sajtó)
