Metafizikus tájak
Az eszményi táj első mestereként Annibale Carraccit, a Bolognai festőakadémia megalapítóját emlegeti a művészettörténet. A 16. század második felében ő volt tehát az, aki az addig többnyire háttérben maradó tájnak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint a benne zajló jelenetnek. Európa festői ekkor már Rómába áramlottak, hogy a város inspiráló erejét művészi produktumaikba építsék, így tett a francia Claude Lorrain is, aki Carracci halála előtt mindössze 6 évvel született és tevékenységével a mai napig tartó érvénnyel – a holland tájleíró festészet mellett megszületett a romantikus táj fogalma, amely a valóságnak már csak egyes elemeit emeli be a képbe. Lorrain ideális tájat akart létrehozni, így több valóságos helyszínből állította össze a festményein ábrázolt tájat. Számos művén teszi például a tengerpartra a római Capitoliumot, vagy a Villa Medicit.
Surman Viktor ugyanezzel a módszerrel festi képeit. A Dunakanyarba helyez egy nem létező gótikus mérműves ablakmaradványt, mintha Caspar David Friedrich egy festményéről származna, vagy egy valóságos épületrészletet montíroz be egy elképzelt tájszeletbe. Álomszerű tájak jönnek így létre, amelyeknek nem rajzolódnak ki élesen a körvonalaik, finom pára, fátyolos, füstszerű bevonat teszi meseszerűen távolivá kompozícióit. A szfumató köztudottan Leonardo találmánya, portréinak finomítására alkalmazta. Tájakat a kor igényeinek megfelelően csak a háttérben helyezett el, s azok távolban maradása, a messzeségnek levegőperspektívával való érzékeltetése nem volt újdonság, már a középkori oltárképek némelyikén is megfigyelhetjük. Hosszú időnek kellett azonban eltelnie, hogy a finom rajzolatú tájrészletek önálló életre keljenek.
Surman Viktor legújabb művein ezek a tájak keltek életre, a metafizika kifejezhetetlen tartalmainak terepei, a természet emlékművei, ahogyan a kínai tájképfestők látták, magas hegyekről letekintve, s festették meg a „lebegő világ képeit”.
Az ablak a világra szimbólum végigkíséri a festészet történetét. Legújabb tájait, ahogy itt ebben a teremben látjuk a festő objekt, találttárgy-szerűen installálta, alátámasztva ezzel, hogy a történeti festői módszert, a régi korok emlékét, saját világaként él meg, mint akár mi magunk a környezetünket, a kertet, a parkot, amikor kitekintünk az ablakon.
A táj azonban nem kizárólagos téma Surman Viktor művészetében. Lelki alkata képessé teszi arra, hogy olyan témákat válasszon, amely láthatón túli jelentéseket, érzéseket kelt a nézőben. Korábbi munkáin a már valóságos megjelenésükben is kissé valószínűtlen szépséget hordozó holland városok jelennek meg. Városok, amelyek a víz mindig változó tükrében mutatják meg magukat, városok, amelyek abban a ritka helyzetben vannak, hogy évszázadokon keresztül szinte semmit sem változtak. Az időn kívül állnak. Ugyanúgy, mint a természet, amely minden évben megújul ugyan, sohasem lesz ugyanaz, az ember maga is tanúja ennek, mégis a tájat egységében, változatlanságában szemléli.
Ez a kiállítás Viktor első olyan önálló kiállítása, ahol egymás mellett állít ki három különböző témát. Időben az első a befejezetlen képek sorozat, amely a képzeletnek szabad teret enged, a második a városi látkép-és képeslapsorozat, amely a worringeri északi művészet szenvtelen, pontos, szinte kiszerkesztett módszeréhez kapcsolja a műveket. Ennek majdhogynem ellenpólusa a romantikus érzelmekkel telített tájfestészet, amely most foglalkoztatja a festőt.
A három különböző korszak – habár a festő fiatal kora ismeretében kissé utópisztikusan hangzik – mégis úgy érzem, hogy festői igazságkeresésének állomásai. Ez a festői igazság számára csak úgy hiteles, ha nem ragaszkodik mereven a már megtalált megoldásokhoz, hanem mindig új-és új problémák felé fordul.
Mi a látogatók, minden korszakának végén sajnálnánk, ha már nem festene az általunk megkedvelt stílusban, ezért csak reménykedünk, hogy felveszi még a leejtett szálakat és a tájak mellett újra fest majd hűvös, személytelen városi látképeket és befejezetlen kompozíciókat. Ez úgy tűnik nem is marad csak kívánság, hiszen már itt a kiállításon megvalósult. A korszakok, a témák ugyanis át-meg áthatják egymást, egy műben egyesülnek, és témakörökben találunk régebben készült és új képeket is, ha nem is ugyanabban a felfogásban. Ez a ciklikus, spirális alkotómódszer sajátja Surman Viktornak és ez a különös változatosság és egyben állhatatosság segíti, hogy minden képpel közelebb kerüljön ahhoz az időn kívüli állapothoz, amit nekem képei jelentenek.
(Muladi Brigitta)