A két alkotó sok tekintetben egy hajóban evez. Ahogy mondják, festőművészként könnyen belátja az ember, hogy rá számítani a sok égető kérdés megoldásában sajnos nem lehet. Így mi mást is tehetnének, mint elkövetnek mindent azért, hogy legalább az általuk kezelésbe vett négyszögletes vászondarabért felelősséget vállaljanak. Addig rendezgetik a gondolataikat, a képen lévő formákat és színeket, amíg azok remélhetőleg minél többeket úgymond kedvezőleg ösztönöznek.
Schaller István számára a festészeti kiindulópontot a valóság, az embert körülvevő világ jelenti. Képalkotása során a valóság elemeit szétbontja (sokszor önkényesen) vizuális síkokra, formákra, színekre, majd ezeket újra építi és így olyan új, festői tereket hoz létre, melyekben az emlékezés és a képzelet belső helyei keverednek a látható, külső világgal. Képeiben a valóság és a képzelet elemei együtt, átmenetileg alkotnak egy megálmodott, új világot, egy derűs, idilli létállapotot.
Páll Tibor Krisztián alkotótevékenységében mindinkább felértékelődik a harmónia. Azonban ezért a harmóniáért rendszerint hosszú harcot vív meg a vásznon, számára így válik a festészeti tevékenység igazi szellemi úttá és mindennapjai hiteles reflexiójává. Képei kiindulópontjaként többnyire a tömegtájékoztatás vizuális áradatából ragad ki őt megérintő részleteket. Ezek rendszerint a társadalmat foglalkoztató események, hírértékű történetek, vagy városi legendák. Összességében festményei egy olyan probléma mentén szerveződnek, melyben az általános érték-ambivalencia és a festészet szerepe körüli tanácstalanság a főszereplők, és melyben összemosódnak a valós történések és a fikció, a tragédia és a komédia, az alacsony és a magas kultúra, valamint a festészeti hagyomány, és a tömegtájékoztatás képei.