„Amikor felütök egy régi fotóalbumot, a munkáim témájául szolgáló fényképeket az alapján választom ki, hogy meglátok-e valamit rajtuk keresztül egy olyan világból, ami a mindennapi élet felszíne alatt rejtőzik, és amit tisztábbnak, értékesebbnek képzelek, mint azt, amiben élünk.
Korunkban mindenhonnan rengeteg információ, benyomás árad felénk, s ezeket az emberek sokszor a válogatás lehetősége nélkül kénytelenek magukévá tenni. Ezért arra törekszem, hogy a gyorsan változó világban egy olyan általános viszonyítási alapot keressek és jelenítsek meg a munkáimon, amire bárki építhet, és úgy gondolom, hogy ezt magában az emberben találhatom meg. Már az egyetemen is főleg portrékat festettem, és hogy a festményeim még inkább élők, szellemmel rendelkezők legyenek, kerestem a transzparens hordozókat. Ez a törekvésem csak 2010-ben teljesedett ki, amikor rátaláltam arra az anyagra, ami lehetővé teszi annak az álomszerű atmoszférának a megjelenítését, aminek létrehozására törekedtem, hogy ez által a portréim inkább lélek-, mint szimpla emberábrázolások legyenek.
Tudom, hogy a művészettel nem lehet alapjaiban megváltoztatni a világot, de a művész feladata többek közt az, hogy megpróbálja megvilágítani, milyen az az értékesebb élet, ami felé az embereknek törekednie kell. S ezt akkor sikerülhet hitelesen megvalósítani, ha én magam sem alkuszom meg a körülményekkel, az emberek gyengeségeivel és saját hibáimmal, hanem arra törekszem, hogy jobb emberré váljak, és csak remélhetem, hogy ez tükröződik a munkáimon.”
Csabai Renátó