Ezeken a képeken mi vagyunk. 2002 óta fotózzuk egymást.
Azt hiszem, először azért fotóztam le, mert irigyeltem és vágytam rá.
Emlékszem, mielőtt barátok lettünk, leginkább lopva fotóztam őt. Aztán
ahogy végül közel kerültünk egymáshoz, a kötődés és a birtoklási vágy
elválaszthatatlanná vált. Ez alatt a hat év alatt – amely egyszerre
tűnik hosszú időnek és rövidnek – egészen megváltoztunk, s ezzel együtt
az egymásról készített képeink is megváltoztak. Ha festő lennék, nem
hiszem, hogy lefesteném, ha szobrász, nem készíteném el a szobrát.
Mindig ugyanolyan messziről nézve őt megtapasztaltam azt is, mi
örömteli és mi nehéz abban, ha mindig ugyanazt a személyt fotózza az
ember. Most jövök rá, hogy ezt az érzést csak a fotózás képes
megragadni. Ragaszkodón pillantok rá, kötődés, féltékenység,
fennsőbbség, alsóbbrendűség és szerelem keveredik bennem. Mindezt
egyetlen fotóba sűrítem. És úgy érzem, minden rendben. (Mika Kitamura)
Először húsz évesen találkoztam vele, ennek már hat éve. Egyre több
időt töltöttünk együtt, s míg az együtt töltött idő mindennél
becsesebbé vált, viharos érzelmekkel fotóztuk, fotózzuk egymást.
Érzelmeink ma is folyton változnak, felbukkannak, aztán
szertefoszlanak. Bár az érzelmek hőmérsékletkülönbsége a felszín alatt
maradhat, a másik jelenléte állandó.
Az idők során a környezetünk, kapcsolatunk és érzelmeink óhatatlanul
változnak. Az együttlét egyszerre becses és nehézségekkel teli, a
megismerkedés örömteli. Remélem, formává tudjuk változtatni az idot.
Hálás vagyok neki, hogy ezt érzem. (Yuki Watanabe)