Hatalmas pelyhekben hull a hó és én felszálló madaraim röptét figyelem, ahogy verdesnek. Leginkább vijjogó vércsehadra emlékeztetnek, s bár most vagyok itt először, biztos léptekkel megyek, s egyetlen dologra koncentrálok: az emberre. Az ember pedig hullámzik, ömlik, özönlik felém, elsodor, fellök, letarol, mialatt ujjaim és kamerám fagyott kis élőlényként pihegnek csodás szimbiózisban, s akaratom eggyé vált az exponáló gomb akaratával, így nem tudok kitérni, a földre zuhanok, a hólé arcomba csap, a nedves kövezeten mosolyom sem hiteles és hatalmas pelyhekben hull a hó és madár és ember és tér és én és a kamerám.