A Várfok Galéria következő kiállítását nagy várakozás előzi meg, hiszen Nádler István (1938, Visegrád), a nagy kortárs klasszikus legfrissebb műveit tekinthetik meg az érdeklődők egészen november 21-ig az XO Teremben. A bemutatott művek újabb bizonyítékát adják az idén 71 éves művész szüntelen megújuló, sokrétű és érzelmektől túlfűtött örömfestészetének.
Nádler István és a Várfok Galéria kapcsolata hosszú évekre nyúlik vissza: a művész 1997-ben mutatkozott be először egyéni kiállítás keretében a Várfok utcában, amit további nyolc önálló és több csoportos kiállítás követett.
Tavaly ünnepelte Nádler István a 70. születésnapját, melynek alkalmából sorra nyíltak a kiállítások Magyarországon és külföldön egyaránt, hogy méltó módon tisztelegjenek a hazai neoavantgárd egyik alapítója, a nagy Iparterv – nemzedék klasszikusa, a Kossuth – és Munkácsy – díjas művész, Nádler István előtt. A németországi Fellbach-ban megnyílt egyéni tárlat mellett, a Ludwig Múzeum az elmúlt 5 év alkotásait mutatta be egy nagyszabású kiállítás keretében. Miután a Várfok Galéria a Budapest Art Fair-en külön standot szentelt Nádler István műveinek, a művész a Galéria Várfok és XO – Termét borította színbe legújabb alkotásaival. Az elmúlt években a Várfok Galéria sokat fáradozott azért, hogy Nádler Istvánt a francia fővárosban első ízben egyéni kiállítás keretében is bemutathassa, és nagy örömére törekvését tavaly siker koronázta: megnyílhatott Nádler első önálló tárlata a Párizs központjában lévő Galerie Kellerben. A kiállítást Hegyi Lóránd művészettörténész, a saint-étienne-i Modern Művészeti Múzeum igazgatója és az Esterházy Stiftung kurátora nyitotta meg. A bemutatkozást nagy siker fogadta.
Nádler István korai műveit a 60-as években Magyarországra beszivárgó absztrakt expresszionizmus felszabadult világa határozta meg, melynek az erőteljes érzelmi töltettel rendelkező jellege, a színek emocionális és gyakran szimbolikus jelentése meghatározó a további életmű számára. A francia lírai absztrakció organikus világa után a ’60-as évek második felének művein már a hard edge szigorú minimalista világa érződik. Homogén éles színmezők építik fel a népi és archaikus eredetű – avar és szirom – motívumokat. Ezt a szigorú rendet csak a 80-as években robbantja szét az új festőiség hulláma és a kortárs zenei élmények (Steve Reich, Kurtág, Sáry, Jeney, Xenakis, Vidovszky), melyek felszabadítóan hatnak Nádler művészetére: zabolátlan, spontán gesztusok elemi ereje sugárzik ekkor a képeiből. Azonban ez az abszolút spontaneitáson alapuló szabad stílus, hasonlóan a korábbi geometrikus úthoz, nem elégíti ki Nádlert, így a kettő ötvözésében talál rá mai napig érvényben lévő kifejezési módjára. Vagyis az előre megtervezett homogén színmezőkből kialakított teret egy a zenére való meditálás során megszülető gesztussal ír felül. Ezáltal különböző dimenziók, a belső én és a külvilág, a személyes és a társadalmi, az egyszeri megismételhetetlen és az örökérvényű ütköztetése lép fel. Ezzel párhuzamosan Nádler felfedezi a tibeti szertartások zenéjét és a japán tradicionális dobzenét, mely benyomások és a meditációk hatására színei egyre sötétebbé válnak, mígnem 2000-re palettája teljesen befeketedik. A képfelület egyfajta spirituális térré alakul át, melyben a fekete a tisztán szellemi és transzcendentális lét elemévé vált. A tiszta spiritualizmus után művészete átcsap annak ellentétébe, a profánba, újra felfedezve a színek erejét. Élénk, nagy felületű, homogén színfoltokból felépített térben felszabadult, cikázó gesztusok jelennek meg. A képekről energia és öröm árad. A 2008-as munkákon viszont a gesztus és a tér dimenziója szinte már egybeolvad azáltal, hogy a kitartott gesztusok egyenesen haladnak át a képmezőn, és szinte a háttér homogenitásának a mértékét elérő színsávokká válnak.
A Várfok Galéria mostani kiállításán szereplő legfrissebb műveken a gesztus és a tér összeolvadása folytatódik, azonban más irányból közelítve. Míg eddig Nádlernél a gesztus jelentkezett a képet felépítő formaként, most ez sokkal visszafogottabbá válik, szinte beágyazódik a térbe, melynek megszűnik a homogén jellege és egy erősen strukturált, sűrűn szövött, mozgó térré válik azáltal, hogy a hengerrel felvitt ismétlődő felületek, hol vastagabb hol áttetszőbb színsávokként jelennek meg. Így a tér kapja a formaképző szerepet, amibe a gesztus úgy jelenik meg, mint egy zenei kompozíció kísérődallama.
A másik nagy újdonság az anyaghasználatban rejlik. Nádler újabban az arannyal és ezüsttel való festéssel kísérletezik. A művészt elmondása szerint már régóta foglalkoztatja az arannyal festés gondolata, amire úgy tűnik most érkezett el az idő. Azonban semmiképp sem szeretne ezzel szakrális konnotációkat kelteni a nézőben. Számára az arany pusztán színként van jelen, mely még finomabbá teszi a hangzásokat és egyfajta ritmust ad a kompozíciónak.
Matt és fényes felületek váltakoznak, hasonlóan a fekete korszak képeihez, amik a képeket szemlélő néző előtt újabb és újabb dimenziók tárnak fel a művész önkeresésének és létélményének különböző fázisaiból.
