Nagy B. István, pályája során két ízben is „Súgott képek” címmel rendezett kiállítást műveiből: 2000-ben a budapesti Magyar Borok Házában, 2001-ben pedig a debreceni Lícium Galériában.
Ezzel a címadással jellemezte saját alkotói tevékenységéről vallott felfogását, amely azonosságtudatának alapját jelentette. Szellemi örökségének őrzői azt tartják méltónak életművéhez, ha annak egészét a „Súgott képek” meggyőződése szerint gondozzák. Erre utal a keszthelyi Balatoni Múzeumban rendezett kiállítás címe is.
H. Szilasi Ágota művészettörténész két kiállítás-megnyitójában, majd egy önálló tanulmányában is összegezte Nagy B. Istvánnak, alkotói küldetéséről megfogalmazott gondolatait:
„ … festményei a hétköznapi viszonylatok nyers valóságát igen jól ismerő, mégis attól elrejtőző, elidegenedő, az emberi elmúlás felismeréséhez, keserűségének elviseléséhez az isteni transzcendenciából, útmutatást tartalmazó vonzásából erőt merítő, illetve a nüánsznyi finomságú lelki rezdüléseket, mélységes fájdalmakat tapintatosan boncolgató – „súgott” képek.
… Nagy B. István gyakran említi azt az állapotot, amikor a képek önmagukat festik: amikor egy bizonyos halmazállapoton a konkrét képszerveződési-képalakulási események kontroll nélkül teljesítik ki az alapmotívumot, s amikor önmaga a képeiben foglalt üzeneteknek – reményei szerint – jó csatornájaként vehet részt a keletkezési folyamatban. Általában akkor boldog, amikor a kép elkezd diktálni, s a továbbiakban vele csak végrehajtatja magát. Ebben a leírhatatlan, ám az alkotáshoz nélkülözhetetlen lelki-szellemi állapotban születnek meg a képkezdemények. „Ilyenkor az ember úgy csinál, mint egy befogott ló, amelyiket valami gyeplő húz erre, arra, szeme kétoldalt le van árnyékolva, s csak egy a fontos, hogy hogyan lesz az adott kép jó.” – mondja. De azt a titkot, hogy mindezt honnan diktálják, s hogy mi a jó és mi a nem jó, azt nem akarja feszegetni, hiszen ez a jelenség sem filozófiai vagy hitbéli felpuffasztott fejtegetésekre, sem divatos művészeti teóriákra, sem a tanultság dolgaira, sem a tehetség misztériumára nem vezethető vissza. Mégis festményeiben – Hamvas Bélát idézve – egyfajta „szellemi erőt valósít meg”, materializál számunkra, valamiféle kultikus cselekvéshez hasonlítható folyamat során, amely során a „jó akarata lassan felébred, s a jó akarata benne a jó ismeretét is felébreszti”. Majd, amikor az adott mű egy állapoton túl beérkezik valahová, onnantól kezdve tudja, hogy mit kell tennie. Anyaggá szilárdult ember mivoltánál fogva attól az állapottól tud műveivel elszámolni, amikor a kellő
ipari fáradsággal felhúzza a vásznat, megcsinálja a kép karosszériáját…,
s egyszer csak késznek érzi az egyes darabokat.”
Nagy B. István (1933-2006) festőművész alkotóként és művészetoktatóként is a kortárs magyar képzőművészet meghatározó egyénisége volt. Szilvásváradról indult életútjának a sárospataki református gimnáziumi éveket követően, döntő állomása volt a budapesti Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskolán töltött időszak (1951-1959 között). Tanulmányainak befejezése után tudatosan épített és 2006-ban lezárult művészi pályájának különböző szakaszai szellemi egységgé teljesedtek ki és következetesen vállalt formai sajátosságokat mutatnak.
A Mester gazdag árnyalatokat tükröző világképének kibontakozása, illetve érésének folyamata, jól követhető életműve egyik legjellegzetesebb alkotás-csoportjának, a Zsámbék-sorozatnak a darabjain. Az itteni templomrom motívumának festői elemzése az 1960-as évek közepétől a 2006-ban LXXXI. sorszámmal jelzett kompozícióig foglalkoztatta.
Debreceni és egri első önálló kiállításai után,
1971-ben a budapesti Műcsarnokban mutatta be egy évtizedes pályája munkáit. A portrék és a sorselemző életképek mellett az „Alattvaló”– téma változatai, az „Ikarosz búcsúja” című festmények, valamint a Zsámbék-sorozat első darabjai már ekkor érzékletesen jelezték Nagy B. István alkotói szemléletének egyedi sajátosságait.
1972-től, váci letelepedését követően, a korabeli társadalmi valóság ellentmondásos jelenségeit elemezte munkáin. Értelmezésükhöz egyéni módon használta fel a karikatúra műfajának eszközeit is.
1984-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként szerzett élményeinek hatására készült a „Római beszélő szobrok” című sorozat. A ciklus kilenc műve jelentős állomását képviseli annak a folyamatnak, amely az emberi lét értelmezésének reális lehetőségeit – annak társadalmi meghatározottsága mellett – egyre inkább a transzcendens valóság viszonyrendszerében találta meg. A római ihletésű festmények előkészítették az alkotói pálya egyik szellemi csúcspontjának tekinthető „El Greco – tanulmányok” megszületését. A ciklus első darabját a németországi Baden-Württenberg tartomány képzőművészeti gyűjteménye őrzi. (A tübingeni Kunsthalle-ban, 1987-ben rendezett kortárs magyar képzőművészeti kiállításról megvásárolták.)
Nagy B. István valóságismerete meghatározó impulzusokat kapott a középkori spanyol előd szellemi örökségétől. Világképének ez által nyert új formáló erőire, alkotó képességének kezelésére nagy intenzitással hatottak
1990-ben, Norvégiában tett tanulmányútjának élményei is.
1994-ben a budapesti Vigadó Galériában közel egy évtized „El Greco – tanulmányait”mutatta be a Mester, majd egy újabb évtized múlva
2003-ban, az egri Dobó István Vármúzeum Trinitárius templom Kiállító – teremben a sorozat addigra megszületett darabjait állította ki.
A múzeum, azóta is őrzi a „Türkiz gyermek” alcímű kompozíciót, amely az egyetlen magyarországi közgyűjteményben található Greco–tanulmány.
Az ezredforduló táján született „Sára és Izsák”, valamint „Ábrahám és Izsák” című képpár – a történelmi idő konkrétságának és az üdvtörténeti idő végtelen elvonatkoztatottságának itt modellezett kapcsolata miatt – egyedülálló jelensége Nagy B. István festészetének. Tartalmi és formai kapcsolatot is jelent a Greco-tanulmányok, illetve az „Arcképcsarnok” művei között.
A társadalmi valóságban nem szakralitása által meghatározott sorsok ihlették az „Arcképcsarnok” sorozatot. Az ennek előzményeként tekinthető Fej-vázlatokkal és Fej-tanulmányokkal, valamint a későbbi „Apostolok” ciklussá teljesedésével – a Zsámbék-témához hasonlóan – követhető nyomon általa az életmű egészének alakulása.
Az „Apostolok” az alkotói pálya utolsó művei. Kifejezőerejüknek ugyanolyan lényeges eleme a befejezetlenség ténye, mint a festékkezelés vagy a kompozícióépítés minden sajátossága.
Nagy B. István erős empatikus képességgel áthatott, karizmatikus személyiségének az alkotóival egyenértékű megnyilatkozása, művészetoktatói tevékenysége is.
1988-2003 között az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékének tanára, 1998-ig tanszékvezetője volt. Az ő nevéhez fűződik
a Vizuális Kommunikáció szak elindításának kezdeményezése, majd akkreditálása. Így egy tanszéken, a Rajz – és Vizuális Kommunikáció Tanszéken belül valósulhatott meg a hallgatók kétszakos képzése, vagyis a rajz mellé nem kellett egy másik tanár szakot felvenniük.
Az általa kidolgozott pedagógiai módszer sikerére tekintettel
1995-ben vendég-tanári meghívást kapott az amerikai Duluth-ba, a „UNIVERSITY OF MINNESOTA – School of Fine Arts” intézményébe.
1997-ben, Nagykanizsán, a Soros Alapítvány Közoktatás-fejlesztési Kuratóriuma által létrehozott munkabizottságban mutatta be művészetoktatói munkájának eredményeit, mint a gyakorlatban megvalósítható korszerű, vizuális nevelési programot.
Kimagasló minőségű intellektusa a festészet eszközeinek egyéni értelmezés szerinti használatában éppúgy megmutatkozott, mint munkáinak gondolati felépítettségében vagy oktatói tevékenységében.
Festészete a valóság megismerésének újabb és újabb lehetőségeit nyitotta meg a társadalmi és a transzcendens szférában egyaránt.
(Az ismertetést összeállította: Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész)