Az elmúlt években a magyar festők is felfigyeltek egy adott földrajzi helyhez kötött, különböző műfajokban alkotó művészek kötetlen csoportjára, akik „Kolozsvári iskola” néven több jelentős kurátori kiállítást éltek meg. A csoporthoz tartozó néhány festő jól reflektált a 2000-es évek közepének korszellemére, és egy egyedi hangulatú festészet alapjait tette le. Szabó Attila 2010-es diplomamunkáinál is már megmutatkozott az érzékenység és őszinte reakcióképesség a térségben uralkodó festészeti irányra. Figuráit aktív pillanatban rögzíti a festői eszközökkel lezárt, meghatározott térben. A festményeken egy vagy két beállított alak jelenik meg. Az Edward Hoppert, vagy Jeff Wallt idéző beállítások hangulata különbözik a XX. század második felének művészeti érdeklődésétől. Az üres utcákban, kihalt épületekben egyedül vagy egymással kompozíciós egységet alkotó „szereplők” állnak, fekszenek, egyszóval látensen cselekszenek. Figurái úton vannak, hiszen környezetük a múltat idézi, de ők maguk napjaink gyermekeként, lezseren, telefonálnak kapucniban, vagy egyéb módon rejtőzködnek. A rejtőzködés és az időtlenbe menekülés az aktív, narratív „csönd” és az abban rejlő „beszédes mozdulat” keresése foglalkoztatja Szabó Attilát. Viszont ez a mozdulat nem a festői mozgásról, esetleg manierista/barokkos fizikai aktivitásról szól, hanem a mentális jelenlétről, azonosságról az egyénre szabott helyszín és az ember kapcsolatáról. Modelljei egy új kor szülöttei, amelyben a valóság relativizálódott és egyfajta egyénre szabható valóságkép lehetősége rajzolódik ki. Szabó szkeptikus, festői viszonyát ehhez az állapothoz egyfelől a figurák cselekvéseinek kétes kimenetelében fogalmazza meg, másrészről ezt a szándékot erősítendő, az arcokat többnyire takarásba helyezi vagy a figurákat háttal, elfedve valódi énjüket, személyazonosságukat. Az alakok maszkkal is védekeznek, de hogy mi ellen az kimondatlan marad. „Sok munkámat folytathatónak érzem, de a szándék nem a befejezetlenségre való törekvés, hanem annak az állapotnak a megtalálása, mikortól minden további jel csupán a látható valóság leképzését szolgálná”- mondja a művész.
Szabó Attila 2010-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem, festő szakán. Képein finom érzékeny ecsetvonásokkal megragadja az „időtlen pillanatot“. Kiindulásukhoz használ fotókat is, de közel sem a fénykép pontos másolása, hanem inkább a festői gesztus kifejezőerejének megmutatása a cél. A gesztus morfológiája kiterjed a kisméretű, keskeny érzékeny rezzenésétől a széles, pontosan odavetett formakövetésig, amit Szabó inkább az emberi jellem rejtett, nehezen megfogható oldalának bemutatására használ.
TST – VILTIN Projekt / 2012 ősz
Jari SILOMÄKI, TIBOR Zsolt és TRANKER Kata
TST – VILTIN Projekt / 2012 ősz
A VILTIN Projekt őszi kiállításának művészei egy gondolati szál mentén alakítják installációikat, sorozataikat. A Helsinki Iskola Európa-szerte elismert finn fotóművésze, Jari SILOMÄKI Azon a napon (My Weather Diary) elnevezésű sorozata a kollektív és személyes történelem kapcsolódási pontjait vizsgálja. Párhuzamosan dokumentálja a jelen különböző eseményeit nap, mint nap, melyeket a dátum és az alkotó szöveges megjegyzései fűznek össze. TIBOR Zsolt munkái, idén Prágában (MeetFactory), Helsinkiben (HIAP) csoportos, míg Zürichben (Terminal P) egyéni kiállításon kerültek bemutatásra ezen művek arculatváltásról tanúskodnak, amiből ízelítőt kaphatunk a kiállításon: a szimmetria és zárt egységek kapcsolatát ütközteti nyitott folyamatosan építkező vizuális leképzéssel. A frissdiplomás TRANKER Kata különböző médiummal készült alkotásai egy gondolati szál mentén állnak össze installációvá, miközben az alkotásaira jellemző szociálpszichológiai attitűd mindvégig hangsúlyos, és a hétköznapokból kiemelt motívumok identitásbeli kérdésekre reflektálnak.