Michael Ackerman
Amerikai fotográfus, 1967-ben született Tel-Avivban, 1974 óta New Yorkban él és dolgozik. Technikai kötöttségek nélkül alkot, a fotószemcséket a fény segítségével szinte robbanásig feszíti, kihasználja a homályosságot, a mozgást, játszik a kerettel, a hullámszerű mozgással, elsősorban az érzés intenzitását akarja megjeleníteni a vizualitás segítségével. Fiatal tehetségével minden kockázatot vállal, felszabadítja a fotográfiát konvencióitól, hogy a megszokásoktól elkényelmesedett tekintetünket új életre keltse. Bénarčs-ről készült munkáját az End time City (Nathan/Delpire) című könyvben publikálta nemrégiben, ez ismertté és elismertté tette a nevét, 1997-ben World Press Photo Masterclass díjat is nyert. Michael Ackerman választott városáról, New York-ról is készít fotókat 1990 óta. Beleveti magát a város szívébe, hogy megjelenítse képzelgéseit, sötétségét és erőszakosságát. Átlépi a klasszikus fotográfia szabályait (beállítás, keret…), különböző formákban, gyorsan, pillanatról pillanatra, sietve készíti felvételeit. Amint képei beszélni kezdenek, fény derül a szereplő összes titkára. Mindenen áthatoló hangja ugyanakkor nyugodt és halk. A kalandozó, laza és vad Ackermann olyan atmoszférát teremt, ahol az ellentétek megérintik egymást.
Lorenzo Castore
1973-ban született Firenzében, jelenleg is Olaszországban él és dolgozik. 2005-ben elnyeri a Leica Europeen fotódíjat. Ő is ahhoz a feltörekvő nemzedékhez tartozik, amely elmélyült fotótörténeti és művészettörténeti ismeretekkel rendelkezik, s jól tudja, hogy a „technikák” megválasztásának komoly következményei vannak arra nézve, amit ki akar fejezni. Az, hogy jelenleg fekete-fehérben dolgozik egy nagy projekten, amely arról szól, hogy a diktatúrák hogyan manipulálták a kiskorúakat (Olaszországban, Spanyolországban és Lengyelországban), azt is jelenti, hogy felvállalja a konfrontációt képei és a korabeli történelem, valamint annak képi világa között. Egyszercsak Lorenzo Castore úgy dönt, hogy Kubába megy és rövid időre ellátogat Mexikóba is, ám ezúttal színes képeket készít. Az olasz művész számára Kuba ürügy csupán: egyszerűen az életet, a boldogságot, a felfedezést és az örömet jelenti. Életének azt a pillanatát, amikor elhatározza, hogy a fotográfia saját határáig viszi el a fényképezést. Él, elmerül érzésekben, hangulatokban, az őt ért élmények átélésében és fényképeket készít, úgy hogy nem csalja meg sem saját magát, sem pedig azokat az embereket, akikkel találkozik, beszélget, s akikhez kötődik.
Richard Dumas
Richard Dumas nem portrékat készít, hanem fotográfiákat. Azt olvashatjuk valahol, hogy egy másik Richard, Avedon nagyvilági ember lett és valóságos sztár, mert hírességeket fotózott s, hogy divatfotósként tartották számon, mivel több évet is eltöltött azzal, hogy kitalálja, hogyan lehet ruhákat fényképezni! Mindenkit megnyugtatok, ő volt a XX. századi fotótörténet egyik legmeghatározóbb alakja.
„Richard Dumas-t a fotóst” azonnal fel lehet ismerni eleganciájáról, dandys stílusáról, az egyszerre visszafogott és erőteljes kontrasztok iránti érzékéről, arról, ahogyan képes időtlen, s azonnal ikonná váló képeket készíteni, rejtélyességéről, amely ott lebeg a fények csodálatos vibrálásában a négyzetekben és a téglalapokban. Ez a kifinomult fotográfia az irodalomból, a zenéből, a dzsesszből, a rockból, s természetesen főleg portugál filmekből táplálkozik.
(Csizek Gabriella)