Bak Imre legújabb, 2017-ben festett sorozatának darabjain az egyszínű képmezőket keretező, meanderszerű, kétszínű sáv jelenti a legfontosabb kompozíciós elemet. A festményeken végigvonuló szalagmotívum és a különböző intenzitású színmezők téglalapjainak elrendezése sajátos térillúziót hoz létre.
A motívum Bak Imre művészetében már az 1960-as évek végén feltűnik, majd a ’70-es évektől kezdve folyamatosan visszatérő elem. Használata kezdetektől a táblakép határainak problematikájával függött össze, amely Bak Imrénél a kép objektként való felfogásának kapcsán merült fel. Bak a festményt mint a külvilágtól független, belső törvényekkel rendelkező objektnek tekintette, így különös figyelmet szentelt a kép szegélyeire, ezzel is hansúlyozva a külső és belső tér határait. Az elmúlt évtizedek alatt a motívum folyamatosan transzformálódott; a keret-jellegétől az ornamens felé elmozduló, kanyargó meander-motívum a ’90-es években hatszöggé alakult át, a legújabb műveken pedig mélységi illúziót keltő, architektúrára emlékeztető vagy szimpla téglalap formátumú jelként tűnik fel.
A kiállításon bemutatott festmények egyik csoportja arányaival és színeivel tájképi asszociációkat hív elő, míg három mű kompozíciójának – ahogy címük is sugallja (Ön – Arc – Kép I-III.) – inspirálója az emberi arc. Bak Imrét 1970-től foglalkoztatta az arc-motívum kérdése, hogyan válik figuratív jelentés hordozójává egy adott absztrakt eszköztár bizonyos elrendezése. Analitikus megközelítésére utal a kiállítás és a sorozat címében gondolatjellel elválasztott szóösszetétel tagjainak elkülönítése is.
A kiállításon megjelenő művek végső soron a reprezentáció és az absztrakció viszonyát feszegetik. A már korábban is felvetett kérdések új formai megjelenítéseiben egyszerre érhető tetten az eddigi életműben is fellelhető következetes folytonosság és a művész frissességre, megújulásra való képessége.
