„Másféle világot kívánunk nekik. Ha nem is tökéleteset, de legalábbis féltve őrzött, bélelt rejtekhelyet. Nyomasztó, ha nem biztonságban látjuk őket, még akkor is, ha ez nekik természetes. Vancsó Zoltán képein a gyerekek felfedezik az aranyló óceánpartot, a hajnali gyümölcsöst, de megtanulják nem észrevenni az omladozó vakolatot, a sivár iskolatermet.
Mégsem szociofotók ezek, egy mozzanatba sűrítik a szereplők világát, és viszonyukat egymáshoz. Valami szokatlant és lényegeset tudunk meg róluk. A képek legfontosabb eleme a helyzetek kicsit sem nevettető, inkább szomorkás, fanyar mosolyt ébresztő humora. Egy kamaszsrác földig bedől a hároméveseknek szánt rugós robogón: bármilyen groteszk ez a helyzet, a néző érti, vele is előfordult ilyesmi. Vancsó úgy gondolkodtat el, hogy nem tudjuk, csak sejthetjük, mi az, ami lemaradt a fotókról, mi az, amit a szereplők várnak, lesnek, amin meglepődnek. Máskor bizarr szerepcserékben látjuk a gyerekeket (egy pár a kapuban ölelkezik, mellettük az öcs az utcát söpri a kerítés előtt). A felnőtteket utánozzák, amikor játszanak, amikor a „dolgukat teszik”. Eltanulták a körülöttük élők mozdulatait: ahogy akarnak, lézengenek, elvágyódnak. Ahogy tűrnek, ahogy kétségbeesnek.”
Bölöni Kata
