Van-e a vizuális gondolkodásnak nemzetekre jellemző karaktere, vagy csak a különböző szemléletű fotográfusok egyéni látásmódja létezik? Valószínűleg mindkét kérdésre lehet igen választ, bár a bennük rejlő állítás mértéke országoktól és egyénektől függően változik. Erre – a másoknak talán már – kézenfekvő dologra jöttem rá az Szovjetek és oroszok magyar szemmel című kiállítás rendezése közben.
Nagyon megleptek Reismann Jánosnak a 30-as években készült riportképei, mert albumaiból csak az általam unalmasnak tartott képeket ismerhettem meg. Szerencsére a Magyar Fotográfiai Múzeumban megvannak a szovjet emberek életből ellesett igaz jelenetek is (bár negatívjainak a nagy részét elkobozta a szovjet állambiztonsági szerv), amelyek izgalmas, érdekes, intim pillanatokkal ajándékozzák meg a nézőt. Robert Capa és Steinbeck Szovjetúnióban tett útját az egész nyugati sajtó élénk érdeklődése kísérte. Cornel Capa a leghíresebb Borisz Paszternak képeket adta a világnak. A kortárs fotóriporterek idősebb generációja szintén sok világhírű szovjet embert fényképezett. Az egykor a Szovjetunió című lapnál dolgozó Balla Demeter Marina Vlady és Viszockij megismerkedésének volt tanúja.
A mai középgeneráció képei nem mind jelenhettek meg elkészítésük idején, mert a szocialista országokról csak pozitív szemléletű képekre volt szükség a sajtóban. De szerencsére, az egykor politikailag „szalonképtelen” képek is megmaradtak, most már lehet belőlük válogatni. Ma nincsenek ilyen gátak.
Azt a dilemmát pedig, hogy a magyar szem másképpen látja-e a szovjeteket, oroszokat, észrevesz-e valami mást is, többet nyújt-e, mintha más nemzetiségű fotográfus nyomná az exponáló gombot, Önökre hagyom. Nézzék végig a Fotóriporter e számát, s döntsenek, ez az „orosz szám” ugyanis egy vándorkiállítás katalógusa is egyben, s a tárlat a Moszkvai Modern Művészeti Múzeum után több orosz város kiállítótermeiben, majd pedig Budapesten is látható lesz.
Bánkuti András, a kiállítás kurátora