A szobakút – egy vízpumpa, ami egy szobanövényt öntözését biztosítja, s egyúttal a helyiség klímáját is javítja – egy aquaponikus rendszer minatür verziója, amelyet eredetileg a nagyüzemi mezőgazdaság alternatívájaként fejlesztettek ki. Paul Horn szobakútja viszont egyrészt a magánszférába visszavonulás trendjére utal – e mozgalom kuriózum-emblémájának tekinthető -, másrészt „jóérzés-oázis“-aink egyre fogyó forrásainak globális, nyilvános, mindenkit érintő problematikájára.

Az alternatív léttér további részét jelentik a szövet-képek, amelyek különböző textil-szalagokból, zsinórokból, kötelekből állnak. Szerkezetük kapcsán szövött szőnyeghez hasonlítanak, esztétikájukban pedig absztrakt festményekhez, ám nem testesítik meg semmilyen középosztály vagy burzsoázia értékeit. Nem valamiféle belső világ kifejezései, hanem külső állapot referenciájaként működnek. A környezetünkben jelen lévő tényeket, rendszereket és változásokat idéznek fel, amelyek nem védett világaink bejárata előtt érnek véget.

A csillár ugyancsak ilyen védett helyek szimbóluma, amit Paul Horn az aktuális jelennel ütköztet: egy francia és egy velencei hagyományokon alapuló modellt hozott létre, ám kristályok helyett összegyűrt PET-palackokat, snapszos üvegeket használ. A csillár mint hatalmi és jóléti szimbólum így új, homályos fényben jelenik meg.

S mi a helyzet ezen átszivárgásokkal teli élet-világ lakóival? Ők is új kommunikációs formákkal foglalkoznak, ahogy ez Horn legújabb, a kiállítás részét képező rövidfilmjéből kiderül.