Johanna Kandl művei nem ismeretlenek Magyarországon. A kilencvenes
évek elején az osztrák képzőművésznőnek több egyéni kiállítása is volt
Budapesten, videómunkájával viszont csak most, a Kisteremben
találkozhatunk először.
Kandl fotók alapján dolgozik. A szociális, gazdasági és politikai
érdeklődésről árulkodó, és a humor vagy az abszurd szituációk felé
forduló figyelmet tükröző felvételeket főleg a volt szocialista
országokba tett útjai során készíti, melyeken 1997 óta állandó kísérője
férje és alkotótársa: a közgazdászból lett képzőművész Helmut
(született: Schäffer) Kandl.
Képeit fotóhatást keltő realizmus jellemzi. Használja a pop-art
valamint Polkéék kapitalista realizmusának képregényszerű kliséit,
például a vásznakon gyakran helyez el főleg angol nyelvű, a képek
témáira ironikusan feleselő, néha kifejezetten vicces szlogeneket vagy
dalszövegrészleteket. Az egyes munkák valósághűen ábrázolt részletei, a
lipcsei iskola festőinek eljárásához hasonlóan, gyakran különböző
nézőpontokból vannak megfestve, és olykor még más furcsaságok is
felfedezhetők rajtuk – mint mondjuk átszaladó árnyékszarvasok egy
autópálya-alagút tetején; vagy egy gyárkapu, amelynek mindkét,
térdmagasságban kezdődő sorompóján épületnyi szörpösüveg magaslik; és a
mindújra visszatérő, hátulról megfestett Trabant, melynek csak hátsó
része van, míg a motorháztetőhöz érve elbizonytalanodó tekintetünk csak
egy szürke foltot talál.
A festmények állandó témái a városi piacok és vidéki zsibvásárok, a
sztrádamenti, poros kis viskók, a lepusztult panelvárosi utcarészletek
vagy a privatizálás előtt álló, végeláthatatlan senkiföldje. Autóutak
szelnek át síkságokat, ezeket olykor magukra hagyott gyárépületek
teszik még sivárabbá. Egyforma ablaksorok csíkozzák a fakuló
panelházakat. Piacterek alkalmi bódésorai húzódnak a földszinti üzletek
kezdetleges kivitelű reklámtáblái alatt. Seftelők állják itt körül
portékáik kupacait, keleti népek névtelen vándorárusai, akik a
parkolóban tartott heti piac után gyakran még csak nem is Trabanttal
vagy Wartburggal, hanem lovasszekérrel indulnak tovább az autóúton. A
szocializmus hátrahagyta gazdaságpolitikai ürességben mozognak,
amelynek határozatlan körvonalait már az új piacgazdaság útvonalai
rajzolják át, anélkül, hogy valóban iránymutató megoldással
szolgálnának.
Johanna Kandl Bécsben és Berlinben él, nem pedig mondjuk minálunk,
mégis gyakran látja ezeket az embereket. Akár a bécsi Naschmarkton is,
de leginkább lengyelországi, a volt NDK-beli, ukrajnai, csehországi
vagy boszniai utazásai során. Az itteni terekről és emberekről
leolvasható szociográfiai nyomokat értékítéletektől mentesen, de mégsem
közönnyel, megértően és sohasem bántó módon térképezi fel. Bevallottan
távolságtartó: az áthaladó kocsiból látott jeleneteket gyakran a
műszerfal, a szélvédőt körbefogó karosszéria vagy az ablaktörlő
pántjainak megfestett részleteivel keretezi, és olyan nézőpontból
ábrázolja, hogy a kép előtt álló nézőnek úgy tűnik, mintha maga is ott
ülne az autóban.
A képek arctalan szereplőit gyakran hátulról, vagy legfeljebb oldalról látjuk.
A szabadpiac peremvidékein húzódó kerítések, bódék vagy házfalak,
sztrádacsíkok sorai kiszabta térben lézengenek, ebben a széles,
közömbösen fakó ég alatti köztességben. Nap mint nap találkozunk velük,
néha mintha magunkat ismernénk fel bennük. Életviláguk terei is
egyformán ismerősek. De ki gondol arra, hogy útjaik merre vezetnek?
A kiállítás a bécsi Christine König Galériával együttmüködve jött létre.