– Nem lenne jobb, ha te írnál magadról?
– Magamról?
– Arról, hogy mit gondolsz a fotózásról. Csodálkozva és kicsit szemrehányóan nézett rám, valahogy így: „De hát ott vannak a képeim.”
Egy kasza, amely még őrzi a kérges kéz melegét, egy üres kabát az üres falu határában madárijesztő-karón – már rég nem melegít senkit. Tárgyak, amelyek fölveszik a megfoghatatlan hétköznapok formáját. Tájak, amelyek szobrászként faragják, és makacsul tükrözik az embert. Tágra nyílt szemű maszatos, barna gyerekek, összehúzott szemöldökű barázdált férfiarcok, nők, akik sose hallottak divatról. Erdélyből? Montenegróból? Egyiptomból? Bizalommal néznek ránk, beengednek az életükbe. Ahogy a kép előtt állok, mintha csak azt kérdeznék: „Na, lássam azt a képet!” vagy „Itt az evés ideje. Leülsz velünk?” Tamás ott áll láthatatlanul köztünk és a kép között. Hosszú beszélgetésekkel és nehéz kilométerekkel kiérdemelt pillanatok. A fotók őrzik a fotóst. Páczai Tamást. Ahogy az a kabát is a karón kivasalhatatlanul fölveszi az ember formáját. És észrevétlenül művészetté válik.
Szám Katalin
