A Lengyel Intézethez tartozó Platán Galéria 2008-ban egy új, PÁRbeszéd elnevezésű projekttel frissítette kiállítási programját. Az év során olyan „páros” kiállítások kerültek megrendezésre, ahol egy-egy magyar, illetve egy-egy lengyel művész munkái folytattak egymással párbeszédet. A PÁRbeszéd sorozat 6. és egyben befejező kiállítása alkalmából Marcin Kędzierski és Sándor Krisztián festészetével ismerkedhet meg a közönség. A két fiatal festő művészetében a nagyvárosi élet motívuma kerül kihangsúlyozásra, s ez adja a párbeszéd kiindulási pontját.
Marcin Kędzierski figyelmét a lakótelepekre irányítja, a megállókban várakozó emberekre, az utcai árusokra, az aluljárók ki-, és bejárataira. Varsói lakótelepeket mutat be, áthaladó autóbuszokat, fiatalokat, amint egy panelház előtt várakoznak, vagy egy párt egy toronyház liftjében. A lengyel művészre jellemző erős, telt színek, és az ecsetvonal kihangsúlyozása miatt a lengyel főváros lakótelepei egyszerre tűnnek valósnak és valótlannak. Kędzierski fotó után fest, de a valóság illúzióját síkra véve, képeit oly módon komponálja, hogy azok sajátságos értékekkel gazdagodnak. A város ezen festői eszközök segítségével melankóliával átitatott, a lüktető élet nyomait ugyan magán viseli, de a nézőt elsősorban az egyfajta merevség, a nagyvárosi élet dinamizmusának felfüggesztése ragadja meg. Az emberek nem sietnek, nem rohannak sehova, mintegy megmerevednek a festő által megfigyelt pózban. Testük mozdulatlan, a panelházakhoz hasonlóan, amelyek az ég felé törnek vagy, vízszintesen terülnek szét, szögletes ablakaiktól megvilágítva. Kędzierski városa – annak ellenére, hogy rendszerint konkrét földrajzi név alapján nevezi meg munkáit – egy irreális dimenziójú tér, ahol az idő másképp folyik, mint a lázas Varsó zajában.
Sándor Krisztián városa ezzel szemben tele van lüktető, pulzáló élettel. A magyar művész Kędzierskitől eltérően más perspektívát választ, szereplőit leggyakrabban madártávlatból jeleníti meg, egy magasabb nézőpontból. Ennek következtében az emberi alakok aprók, és nemegyszer megszámlálhatatlanul sokan vannak. A bevásárlóközpontokban és az utcákon hömpölyög a tömeg. Az utakon biciklisták, autók száguldoznak, a házak között pálmafák nőnek, a vásznak szinte életre kelnek az élénk, kontrasztos színvilágtól. Sándor Krisztián megkreált világa látszólag sokkal vidámabb, mint a lengyel festő vásznain életre keltett város, de ez csak a látszat. Vásznain az apró figurák elveszítik egyéniségüket, egy lesznek a sok közül, s mint hangyák sürögnek-forognak az utcák labirintusában, autókban ülnek, vagy evezőlapátok mellett, egy kalusztrofóbikus, zárt térben. Elveszettnek, magányosnak tűnnek a tömegben, mosolyuktól megfosztva. Sándor Krisztián emberalakjai a ruházat, a bőrszín, a fizikai erőnlét (egyesek tolókocsiban ülve kerültek ábrázolásra), alapján különböznek egymástól. Munkáit szemlélve egyfajta távolságtartás érzése dominál, a képein szereplők arcát nemegyszer takarja el egy-egy búvárfelszerelés, vagy hegesztőmaszk.
Marcin Kędzierski és Sándor Krisztián életre keltett városai a képzelet egy meghatározhatatlan terében lebegnek, Italo Calvino regényeinek városaihoz hasonlóan …
Marta Smolińska-Byczuk
