Ami szép, az szép, ez tagadhatatlan. A kiállítás valamennyi darabja – legyen az akár világhíres fotóművész, akár csak olykor fotózással is foglalkozó képzőművész, neves reklámfotós, vagy éppenséggel hobbiból fotózó alkotó műve, kifejezetten szép. Minden mű készítésének hátterében ott a szándék – a fotó legyen a tiszta szépség médiuma. Az abszolút szépség, mint idea – a bűbájos mágikus, tekinteteket vonzó glamour legfelsőbb fokának hedonista tobzódása révén valósulhat-e meg? Tükröződhet-e „égi fénye” a vakuk és reflektorok villanásaiban? A kép artisztikus, az objektív a valóságban fellelhető, vagy beállítható szép dolgokra nyitott. A színek rafináltsága, a kompozíció, a mesterségbeli tudás maximuma maga a kommunikáció extázisa. Semmi sincs a véletlenre bízva, a szépség megjelenítési formáinak klasszikus toposzai – női test, virág, tükör, libbenő fátylak – szemnek kellemes tónusú modorban kezelve. A fotókon reprodukálva-reprezentálva valóban csak a szépet látjuk. Szép dolgok dokumentálását szép fotóművészeti eszközökkel. A Technikolor mítoszvilágának szublimált alakjai – a művészet és a divat árkádiai idilljében élik isteni életüket. A klasszikus szépségideál kortalan létezésének bizonyítékaként. És nem is kérjük számon, hogyan lehet ekkora ívet átszelni korokon át, téren és időn, hogy oly sok más művészeti történés feledhető legyen ezeknek a képeknek a kedvéért. Hogy csak az európai kultúra kezdetekor, a görög klasszikusoknak köszönhetően kigondolt idea – és valljuk be „örök idea”- transzfigurációiról legyen szó. „A fénykép drámai. Szótlanságánál fogva, mozdulatlanságánál fogva. Amiről a dolgok álmodnak, amiről mi magunk álmodunk, az nem a mozgás, hanem ez az intenzív mozdulatlanság. A mozdulatlan kép ereje, a mitikus opera ereje.” – ahogyan Jean Baudrillard megállapítja.
Bognár Tünde, Művészettörténész
