Duliskovich, a kelet-nyugati lakmusz
„Károlyi Csaba: Mindig tiltakozol az ellen, ha valaki önéletrajzi elemeket keres a regényeidben. De hát ezek mintha lennének mégis. Nyilván áttételekkel. Mindegyik regényedben van például egy figura, akinek az élettörténete bizonyos pontokon a leginkább hasonlít a tiédhez.
Nádas Péter: Kérdezhetek valamit? Hogyan látnád ezt lehetségesnek elkerülni?”
Ez a párbeszéd lefolytatható lenne Duliskovich Bazillal is, aki legújabb kiállításának majdnem ugyanazt a címet választotta, mint Nádas utolsó nagyregényének.
A Duliskovich képei mögött megbújó narratíva az évek előrehaladtával annál kollektívabb minél személyesebb, vagy akár fordítva: annál személyesebb, minél kollektívabb. Megdobban-e szívünk keleti fele, ha Bazil képei előtt állunk? Ki tudjuk-e tölteni e képekben megjelenített proppi meseszüzsét? Kialakul-e bennünk a történet a képeken ábrázolt (egyébként) tulajdonságok nélkül emberek láttán? Jól érezzük-e magunkat, megleljük-e a helyünket ebben a otthonosnak tűnő a káoszban, ahol a lehetséges sokszor annyira elhomályosítja a valóságost?