Clifford Geertz Sűrű leírás című tanulmánya, melynek bevezető sorait részletekben idéztük, a kultúra fogalma körüli „fogalmi mocsarat” kívánja tisztázni, s „méretre igazítani”. Ha gondolatait kicsit szabadon kezeljük, rögtön alaklmazhatóak, mint analógiák és mint ellentétek a művészet területének egy jelenségére is. Konkrétan az új műfajok, addig nem létező technikák feltűnéséréről van szó: sok-sok példa mutatja, hogy üstökösként robbanhatnak be a művészet egére, óriási lelkesedés és érdeklődés övezi őket, kezdetben akár minden addigit felülírnak. Majd a helyükre kerülnek, a MŰVÉSZET nevű kisgömböc benyeli őket, s részévé válnak a szisztémának. Ahogy ez történt egy sor új irányzattal, izmussal is. A rendszer úgy bírkózott meg az új paradigmákat, új világlátást követelő és megvalósító művészetekkel, hogy piedesztálra helyezte őket. S a probléma ezzel látszólag meg is oldódott.
De térjünk vissza a műfajokra, hiszen mai kiállításunk alap-műfajára, a fotóra is érvényesek Geertz gondolatai. Legalábbis részben. Hiszen pontosan tudjuk, mi mindent vártak a fotográfiától kezdetben, mi mindent, és mi mindent nem gondoltak róla eleinte, tegyük hozzá, sokan most sem. Abban viszont nincs rokonság a tudományos fogalmak és a fotó között, hogy, legalábbis mára, megleltük volna alkalamzásának határait, s, hogy magamnak is ellent mondjak, ezt a műfajt még nem emésztette meg a művészet rendszere. Talán nehezebb a fotó helyzete, sokat módosult a képalkotás módja, lehetőségei, körülményei, de azt hiszem, még nem vagyunk a végén. Hiszen a fotós egy egész sor dolgot tehet, s mi hiszünk neki, hogy ez is része a látható, vagy éppen nem látható világnak. Akár fekete-fehérben is fotózhat, a két színt egészen változatos minőségű felületekké alakítva, a távoli vidékek embereit, tájait érzékeny, néhol szinte geometrkius rendben, saját ritmusukból kiindulva, saját rituáléiknak, cselekvéseinek megfelelően, saját kultúrájuk szövetében megjelenő, de csak az utazó szemével átlátható struktúrákban. Akár fotózhat erős, harsány színekben, eredetileg filmes technikát alkalmazva a magyar vidéki élet portretizálásra, s választhat ehhez akár egy nagyon konkrét, és, tegyük hozzá, nem kevésbé humoros vezérfonalat, s ábrázolhatja az embereket és helyzeteiket egyszerre kifejezetten esztétikus, ugyanakkor nem ítélkezően, de mégis leplet lerántó módon. De akár közösen is dolgozhat modelljeivel, akiket egy meghatározott tematika alapján választ ki, s az alaptémán való gondolkodás nyomán közösen hozhatják létre a portrékat – emberekét, s azon keresztül élethelyzetekét, megítélésekét, s megítéltetettségekét egyaránt. De fényképezhet akár úgy is, mintha a véletlen alakítaná a műveket, mintha privátfotót készítene – csak éppen nagyon is nem azt készít, fotóinak tárgyai lehetnek hétköznapiak – kicsit megcsavarva a helyzetet, humorral, vagy olyan látásmóddal, amelyek finoman álomszerűvé, szürreálissá varázsolják, amit látunk.
S lehetnek e fotósok akár a szcénából kiemeltek, egy neves fotográfusról elnevezett, fontos célokkal működő ösztöndíj díjazottjai.
És mit tesz Isten, most éppen azok is. Gárdi Balázs, Barakonyi Szabolcs, Szász Lilla, és Erdei Krisztina számolnak be éppen arról, hogy e kitüntetés, e kiválasztottság fényében hogyan is alkotnak. És arról is, hogy mi mindent lehet még gondolni a világról. És mi kérdés nélkül elhisszük nekik, amit mutatnak. Hogy ez is a miénk. És, hogy még nincs vége.
Jó tárlatnézést kívánok!