„…Akkoriban már csak Budapesten, a Felszabadulás téren (ma: a Ferenciek tere) fényképeztem. Hónapok óta ugyanazon a helyen, ‘ugyanazt’ a képet exponáltam. Ott álltam öt-hat méterre az aluljáró lépcsőjétől, és arra vártam, hogy végre ne történjen semmi. Ne jöjjön arra egyetlen ‘fotogén’ ember, egyetlen ‘arc’ sem, egyáltalán, semmilyen ember ne jöjjön arra, és a szomorú szemű kutyák is tűnjenek már el… Úgy álltam ott a téren, mint egy szobor, egy motoros Nikon FM2-vel a kezemhez nőve. Imádtam ezt a gépet, és éreztem, hogy a gép is viszonozza a szeretetet. Soha annyi ismerőssel nem találkoztam Budapesten, mint akkor. Ezek a találkozások azonban többnyire így zajlottak: ’Hellóháttemitcsinálszitt?’, ‘Semmit. Szobor vagyok, gyere máskor is’ – mondtam, és ha eltűntek végre a felszínes érdeklődők, exponáltam. Csípőből, mert akkor már ‘Jokesz Antal’ voltam, ‘az esetlegesség prófétája, e kategóriák apologetája’… Éppen 1984-et írtunk akkor, mikor hónapokig tanyáztam ott, a felszabtéri aszfalton. Aztán félelmetes gyorsasággal pergett le két évtized… A felszabadulás szó sem azt jelenti már régóta, mint az a bizonyos „felszabadulás”. Nekem persze – a szó egykori jelentésétől függetlenül – mégis a szabadságot jelentette kamerával a kézben szobrozni a téren, és a körülöttem lévő világban magamra találni. Két évtized után visszatekintve, ma már világosan látom, nekem akkor a Felszabtér volt a Párizsom! Ott tanultam meg végképp eggyé válni, de függetlenedni is attól a technikától, amelynek birtoklása és elsajátítása addig csak cél volt számomra. Hiszen minél görcsösebben markolja valaki a fényképezőgépét, annál erősebben tartja rabságban a valódi jelenlét-érzetét a fotó, ez a valóságot imitáló, vagy arra rátelepedő médium.
