Rácmolnár Sándor munkái zavarba ejtő (képi) elbeszélés tipikus esetei. Egyrészt úgy tűnik, jól ismerjük Rácmolnár munkásságát, ám ha alaposabban végigkövetjük, észrevehető egy folytonos változás, mivel a karakteres stílusa ellenére nem ragad le, sőt kifejezetten kerüli, hogy munkáit egy merev, stílusazonos oeuvre jellemezze. Rácmolnár előszeretettel sajátít ki népi, illetve populáris témákat, műfajokat, médiumokat. Ugyanakkor nem az appropriation art gesztusával találkozhatunk nála, mivel csak a hordozót, a stílust teszi magáévá, nem pedig ready made módjára teljes egészében egy-egy tárgyat. A régi és új népi és populáris motívumok, médiumok és témák alkalmazása egy-egy kortárs mű keretében nem nevezhető egyedülálló kezdeményezésnek, a kortárs művészet, vagy még korábban a pop art is élt vele. Sokkal régebbre is visszavezethető ez a szemléletmód. Ez az attitűd vezérelte annak idején Petőfi Sándort is, azaz, hogy a köznapi, illetve népies elemek részévé váljanak a műköltészetnek is, pontosabban, hogy az irodalmi nyelvbe köznapi kifejezések és fordulatok kerüljenek.
SZIKO megkreálta a maga munkakörét, kikerülte azt a mumus-árnyas lehetőséget, hogy saját fotográfiai stúdiója alapító tulajdonosaként funkcionáljon a jövőben. Saját vállalkozásában, a látványos személyiség-prostitúció mögött egy réteg társadalomkritika, és egy réteg finom humanizmus figyelhető meg. A vizuális provokáció mindegyik képen jelen van, de a már említett eltérítéses-szembesítéses mechanizmussal, és a szolgáltatások tartalmi szolidságával SZIKO magához szelídíti a potenciális fogyasztó réteget.
