A kiállítást szerdán 20 órakor megnyitja: Nemes Z. Márió költő, kritikus.
Dániel András két év után újra jelentkezik a Godot Galériában legújabb műveivel. Önmagát nem hazudtolja meg és ezúttal is valami teljesen újat, szokatlant alkot, az Escorial illetve annak ura, II. Fülöp ihlette a legújabb munkákat. A technika is merőben szokatlan, hiszen a fatáblára készített festmények mellett olyan grafikákkal találkozhat a látogató, ahol különböző képi síkokat különböző terekbe helyezi az alkotó, közéjük, eléjük, mögéjük pedig apró, vékony üvegeket helyez. A kiállításon szereplő képtárgyak és táblaképek egy könnyen beazonosítható művészettörténeti korszak motívum-fragmentumaiból építkezve beszélnek iróniától sem mentesen realitás és képzelet, jel és jelentés, mű és alkotó ambivalens viszonyáról.
„A Monasterio de San Lorenzo de El Escorial nyugtalanító épülete A Sierra de Guadarrama egykori salaklerakójának helyére épült. A Salak Monostora, kvázi. Irdatlan, szürke tömb; körben hegyek (sfumato), szikla és tűlevélavar. Mókusok! Az uralkodó, aki építtette (II. Fülöp), egy környékbeli magaslatról figyelte az építkezést. Huszonegy év – erős tapasztalata lehetett az időről ennek a fekete ruhás, talányos alaknak. Világ ura, kábé – nyilván már a „talányos alak”-ért is simán lefejeztetne. Innen nézve inkább mesésen gazdag, melankolikus konceptművész. Főműve, a maga negatív pompájában, az önmagából kivont barokk monumentumaként áll a fennsíkon, elpusztíthatatlanul, az emlékezet salakos (laza) talaján. Háromdimenziós, bejárható önarckép. Némasága megközelíthetetlenné teszi; nem is próbálkozom vele. Csak felhasználok ezt-azt, lopok tőle: kacatokat rendezgetek, körberakosgatok velük a valami (általam) megnevezhetetlent.” – Dániel András
