Bár Renoirt az egyik leghíresebb impresszionista festőként tartják számon, hat évtizedet felölelő, az 1860-as évek elejétől egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig kibontakozó, sokszínű életművének jelentős része nem szorítható be a mozgalom keretei közé. Fiatal, kezdő művészként egyike volt az új – a pillanatnyi benyomások, változó fény- és színhatások rögzítésére irányuló, a festői spontaneitást hirdető – stílus megteremtőinek. 1881-es, sorsdöntő olaszországi útját követően azonban elfordult az impresszionizmus megközelítésétől és célkitűzéseitől.
A szilárdabb, állandóbb kifejezési formát kereső festő nagy elődeihez, Raffaellóhoz, majd a francia rokokó mestereihez, Jean-Antoine Watteau-hoz, Jean-Honoré Fragonard-hoz, François Boucher-hez, végül Tizianóhoz és Peter Paul Rubenshez fordult útmutatásért. Évtizedeken át intenzív párbeszédet folytatott példaképeivel, új, modern hagyományt teremtve. „Figurális festő vagyok” – hangoztatta Renoir, arra utalva, hogy mindig az embert állította művészetének középpontjába. Portréfestőként érzékenyen rögzítette az arcok rezdüléseit, a tekintetek ragyogását, a ruhák tündöklését. Életképein a szereplők közötti hétköznapi, kedélyes interakciókat, a modern élet új jelenségeit örökítette meg. Aktjain a női test szépségét, a bőr selymes ragyogását ünnepelte. Képeit barátok, festőtársak, műkedvelők, családtagok népesítik be, akik így egy élettel teli, gondtalan, harmonikus világ részévé válnak.
A tárlaton rajzok, grafikák, szobrok mellett mintegy negyven festményt láthat a közönség, köztük olyan főműveket, mint például A hinta, a Vidéki tánc vagy a Claude Renoir bohócjelmezben című alkotások.
Illusztráció: Pierre-Auguste Renoir: Fürdőzők, 1918–1919, olaj, vászon, Párizs, Musée d’Orsay, © RMN-Grand Palais (musée d’Orsay) / Stéphane Maréchalle
