A kiállítást kedden 15 órakor megnyitja: Beke László és Müller Péter Sziámi.
Rodolf Hervé kiállítása a budapesti Széchenyi Könyvtárban
Rodolf Hervé 1957. május 2-án született Párizsban. Édesapja Lucien Hervé fotóművész, Le Corbusier és számos más építész világhírű fotósa. Rodolf Hervé kapcsolata Magyarországgal gyermekkorától kezdve természetes volt számára. Mint ahogy a művészet, a művésszé válás is.
Fiatalon vette kezébe a fényképezőgépet, édesapja példája nyomán, de míg Lucien Hervé a konstruktív képalkotást választotta, Rodolf önálló fotográfusi nyelvét a szürrealizmus és az expresszionizmus inspirálta. Első kiállítását 19 évesen rendezte. Normákat nem tűrő, lázadó természete iskolás korától kezdve kitaszította a hagyományos keretekből, de annál inkább otthonra lelt az invenció, a szabad alkotás terén, annak művelői között. 1989-ben fotósorozatot készített a 100 éves Eiffel-toronyról, melynek felvételei önálló kiadásban jelentek meg.
Fotóin motívumait sokszorosította, átfesttette, el és szétmosta, a nonfigurativitásig bontotta, gyökeresen megváltoztatva fogalmazta újra. Rodolf Hervé nyitott volt a legújabb technikák iránt, kísérletező kedve és kezdeményező készsége sohasem csillapodott. Korán került a kezébe a digitális fényképezőgép, a digitális technika egyik legkorábbi művelőjének tarthatjuk. A polaroid lehetőségeit eredeti módon tovább tágította: egy időben a „polaroid-király” elnevezéssel illették. Minden eszközével a kifejezés végsőkig való felfokozására törekedett, az alkotás, a kifejezés minden áron vonzotta. A valóság sokszínűségét megpróbálta visszaadni, a vizuális művészeti ágak (fotó, videofilm, elektrografika, kollázs, festészet) művelése mellett plakátokat tervezett és zenével, performansszal kísérletezett.
1989-ben, a rendszerváltás évében a Vasarely Múzeumban rendezett kiállítása kapcsán érkezett Budapestre. Ideköltözött, bekapcsolódott a születőben lévő underground művészvilágba. Filmre vette az első szabad performanszokat, akciókat, megismerkedett számos mára emblematikussá vált művésszel: Aknai Tamás, Király Tamás, Erdély Dániel, Müller Péter Sziámi. Bejárta Budapestet és eredeti módon örökítette meg a 6-os villamos hétköznapi életét, a még leromlott állapotú Széchenyi Fürdő és a kikopott gyepű parkok sakkozó társaságait, de kiment hajnalban a közvágóhídra, vagy a Moszkva térre is, vonzódott a periférián lévőkhöz, az élet „pereméhez”. 1990-ben francia „Résonances” csoporttal performanszot adott elő a Tilos az Á-ban, alapító tagja volt a magyar „Nulladik Kilométer” akciócsoportnak, valamit jazz és rock zenekarokban játszott. Felvételei az Árnyékkötők, Laza lapok, Magyar Műhely, Fotó, Fotóművészet, Nagyvilág, Pompeji oldalain jelentek meg.
Ez a mindenre elszánt, mindent végigélő művész úgy bánt a művészi alkotással, mint az élettel, mint ahogy a saját életét is élte. Hogy ma nincs már köztünk, felfokozott intenzitású alkotásai szinte megmagyarázzák.
2010 őszén lesz éppen 10 éve, hogy a Montparnasse temetőben nyugszik. Emlékére szülei díjat alapítottak, mely fiatal magyar és francia fotóművészeket támogat. A díj 4. átadása az idén ősszel történik.
Fiatalon vette kezébe a fényképezőgépet, édesapja példája nyomán, de míg Lucien Hervé a konstruktív képalkotást választotta, Rodolf önálló fotográfusi nyelvét a szürrealizmus és az expresszionizmus inspirálta. Első kiállítását 19 évesen rendezte. Normákat nem tűrő, lázadó természete iskolás korától kezdve kitaszította a hagyományos keretekből, de annál inkább otthonra lelt az invenció, a szabad alkotás terén, annak művelői között. 1989-ben fotósorozatot készített a 100 éves Eiffel-toronyról, melynek felvételei önálló kiadásban jelentek meg.
Fotóin motívumait sokszorosította, átfesttette, el és szétmosta, a nonfigurativitásig bontotta, gyökeresen megváltoztatva fogalmazta újra. Rodolf Hervé nyitott volt a legújabb technikák iránt, kísérletező kedve és kezdeményező készsége sohasem csillapodott. Korán került a kezébe a digitális fényképezőgép, a digitális technika egyik legkorábbi művelőjének tarthatjuk. A polaroid lehetőségeit eredeti módon tovább tágította: egy időben a „polaroid-király” elnevezéssel illették. Minden eszközével a kifejezés végsőkig való felfokozására törekedett, az alkotás, a kifejezés minden áron vonzotta. A valóság sokszínűségét megpróbálta visszaadni, a vizuális művészeti ágak (fotó, videofilm, elektrografika, kollázs, festészet) művelése mellett plakátokat tervezett és zenével, performansszal kísérletezett.
1989-ben, a rendszerváltás évében a Vasarely Múzeumban rendezett kiállítása kapcsán érkezett Budapestre. Ideköltözött, bekapcsolódott a születőben lévő underground művészvilágba. Filmre vette az első szabad performanszokat, akciókat, megismerkedett számos mára emblematikussá vált művésszel: Aknai Tamás, Király Tamás, Erdély Dániel, Müller Péter Sziámi. Bejárta Budapestet és eredeti módon örökítette meg a 6-os villamos hétköznapi életét, a még leromlott állapotú Széchenyi Fürdő és a kikopott gyepű parkok sakkozó társaságait, de kiment hajnalban a közvágóhídra, vagy a Moszkva térre is, vonzódott a periférián lévőkhöz, az élet „pereméhez”. 1990-ben francia „Résonances” csoporttal performanszot adott elő a Tilos az Á-ban, alapító tagja volt a magyar „Nulladik Kilométer” akciócsoportnak, valamit jazz és rock zenekarokban játszott. Felvételei az Árnyékkötők, Laza lapok, Magyar Műhely, Fotó, Fotóművészet, Nagyvilág, Pompeji oldalain jelentek meg.
Ez a mindenre elszánt, mindent végigélő művész úgy bánt a művészi alkotással, mint az élettel, mint ahogy a saját életét is élte. Hogy ma nincs már köztünk, felfokozott intenzitású alkotásai szinte megmagyarázzák.
2010 őszén lesz éppen 10 éve, hogy a Montparnasse temetőben nyugszik. Emlékére szülei díjat alapítottak, mely fiatal magyar és francia fotóművészeket támogat. A díj 4. átadása az idén ősszel történik.
Budapesti kiállítására Rodolf „klasszikusaiból” válogattak a szervezők. A Louvre piramisai és az Eiffel-torony szabályos formái szétfeszülnek, táncra perdülnek, rugalmas elemekké válnak, majd motívumaikat szitanyomatokon színes kavalkáddá, mégis rendezett struktúrává alakítja őket a művész. A tárlatba egyik oldalról a nagyméretű, halszem objektívvel készült fekete-fehér képeken, a másik irányból színes absztrakt felvételeken keresztül, lendülettel lépünk, szinte repülünk be. Rodolf témaválasztását édesapja inspirálhatta, nyelve azonban egészen eredeti, konvenciómentes. Az művek a csendes könyvtári miliőben kiáltásként hatnak, a monumentális kiállítóteret erővel, dinamikával töltik be.
A Széchenyi Könyvtárban november 29-ig látható kiállítása a Fotóhónap keretében, Magyar Fotóművészek Szövetsége szervezésében valósult meg.
Gebauer Imola
A Széchenyi Könyvtárban november 29-ig látható kiállítása a Fotóhónap keretében, Magyar Fotóművészek Szövetsége szervezésében valósult meg.
Gebauer Imola
