A Titanic robosztus könnyedsége és a vitorlás hajó légiesnek tűnő, ám kemény sportot, küzdelmet, kitartást követelő fa- vagy fémtestű csodái szelik át a térnélküli óceánok vizét. Álmodozások, vágyak, tömeges magány vagy páros küzdelem misztikuma lengi be a képeket. Az egyéniség belevész a túlvilági csónak testébe. Hiába látunk konkrét applikációkat, ahol Siflis András lécek és anyagok halmazából építi föl tárgyát, mint egy puzzle-tájképet. Ezek az úszó alkalmatosságok bármilyen súlyosnak tetszenek, távolságukat a perspektíva szabályai szerint érzékeljük. Ég és föld, víz közötti létük lassú mozdulatlansága mellőzi az elődök tengeri csataképeinek forgatagát. Pedig éppen e tengerparti népek kereskedelme, az ezzel széthordott vázák, tárolóedények mintázata kapcsolja össze a hajók személytelen világát azokkal a festményekkel, ahol antik harcosok sziluettje, torzóban hagyott félalakja tárul elénk. Máshol egy gerelyhajító, vagy többszörözött árnyékfigurák jelennek meg. Az archaikus téma a mitológia, a filozófia világából kerül ki. Európai és ázsiai minták nyomán tűnnek föl azok a szimbólumok is, amelyeket vérmes vadállatok vagy a szemlélődve csodált távoli hegycsúcs (mint a Fuji), vagy egy magányos piramis jelképez. A végtelen teret nemcsak a párás, kiüresedett levegő, hanem a gesztusok szintjén oly fontos keret, illetve a kereteken is túlcsorduló előadásmód jelzi. Egymásra írt rétegek szövedékéből bontakoznak ki a fej- és mozgástanulmányok, a satírozott, fénytöréses lég és a kivágott fémlap homogenitása határozza meg a néhol szinte geometrikussá szigorodott hátteret, amit időnként destruktív égésnyomok kísérnek. Emlékképeket látunk az elvágyódás és hazaérkezés határán. Dekoratívvá sematizált kétdimenziós formák váltakoznak a három dimenzió felé terjeszkedő részletekkel.
Faludy Judit