Soha ne mondd, hogy soha

Kiállító művészek:

Kerezsi Nemere, Németh Ilona, Mircea Nicolae, Tolnai Ottó

A trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmat teremt a témáról való közéleti, politikai és művészeti gondolkodás újrakeretezésére. Ez utóbbi területen a giccsé ritualizált fájdalom és a kényszeres mítoszrombolás jelenti a két szélső értéket, amelyek önmagukban is leképezik a téma politikai céloknak való kitettségét. A kiállítás ezzel szemben a 20. század meghatározó eseményére egy hosszú történelmi idő keretein belül tekint, amelynek az Osztrák-Magyar Monarchia és az Európai Unió jelentik a végpontjait. A mikro nézetet a hétköznapi életrajzok és az állampolgári státuszok változékonysága, a makro nézetet pedig a nagy, nehezen mozdítható vagy mozdíthatatlan rendszerek alkotják.

Kerezsi Nemere a Kárpátokban ma is zajló, de nem ma kezdődő fakitermelés folyamatába vonja be a nézőt, amelynek több mint 10 különböző államalakulat vezényelte egyhangúságát csak az ideológiai változások törik meg. Mircea Nicolae, a közelmúltban elhunyt román művész más szemszögből tekint a Kárpátokra: kurátorként jegyzett munkájában két elfeledett erdélyi alkotó, egy román és egy magyar férfi művészi – élettársi kapcsolatát rekonstruálja, amint a hegyek takarásában végigjátsszák a magyar-román barátság privát és történelmi lehetőségeit. Németh Ilona videója a globális és interetnikus játszmákban leépülő felvidéki cukorgyártásnak állít emléket. Az egykori magyar Északból lett szlovák Dél egyik üzemétől a Juhocukor, azaz „déli cukor” nevű, később Eastern Sugar, vagyis „keleti cukor” névre privatizált gyártól vesz szimbolikus búcsút. Tolnai Ottó pedig verset olvas, tavalyi versét, amelyben egy aszályos évtől, a bácskai szalma hiányától sodródik az egykori magyar kikötővárosig, Fiuméig. A szülőföld anyagiságát a tengerig tágítva, beteljesítve régi költői programját: „a tiszát az adriával összekötni”.

A biztonságos beléptetés, az egyéni azonosítás és a befogadáshoz szükséges izoláció szerves része e kiállításnak.

A koronavírus következményei nemcsak az első világháború végjátékának káoszát fokozó spanyolnáthát idézhetik fel, hanem az akkor már tomboló állami adatgyűjtő, kategorizáló rendszert is, amely ugyanúgy alapja a „jó kormányzásnak”, mint az emberek változó értékű adatcsomaggá válásának, kívánatos állampolgárból páriává minősítésének.