Amikor tíz évvel ezelőtt a Miskolci Galériában először láthatott a közönség nagyobb válogatást id. Soltész István életművéből, az első érzés a meglepetés lehetett: hol lappanghatott eddig ennek az egyéni látásmódú, sajátos témaválasztású fotográfusnak az életműve? Hiszen olyan friss és közvetlen képeket, erős személyiségrajzokat és helyzetábrázolásokat láthattunk a hetvenes évek magyar falusi életéről, amelyhez foghatót keveset lehet említeni a fotótörténetből. A második érzés pedig még inkább a meglepetés volt, mikor kiderült, nem hivatásos fotóművész anyagát látjuk: Tibolddaróc lakosait egy közülük való örökítette meg ilyen rendkívüli invencióval krónikásként, s nem riporterként. Mennyire más és sajátos a vizuális kifejezés módja, a képteremtés invenciója, mennyire másmilyenek a művészetként értelmezhető képalkotás módjai és határai a fotográfia esetében! – merült fel nem először az elmúlt másfél évszázadban. S ha ez így van: lappangó családi archívumok mélyén mi rejtezhet még, hányan lehetnek a Soltész Istvánok? Egy évtized után újra kézbe véve a képeket, elmondható: az első élmények mit sem fakultak. Azóta előkerült már néhány nem hivatásos fotográfusi életmű. S az új felfedezések egyfelől megerősíthették a szemlélőt: id. Soltész István képei egészen különleges kifejezőerővel bírnak. Másfelől még sürgetőbbé vált, ami már egy évtizede megfogalmazódott: ideje újraírni a magyar fotográfia eddig hevenyészve megkonstruált történetét.
bánandrás
