Technikai perfekció, magas „asszociációs együttható”, változatos formavilág – mindez nagyfokú morális-társadalmi felelősségvállalással párosulva – meglehetősen ritka képlet a kortárs magyar művészetben.
Stefanovits Péter viszont épp ezeknek az összetevőknek a segítségével alakítja műveit. Most kiállított digitális nyomatai kihasználják eme alapvetően mozgékony tech nika kínálta lehetőségeket, éppúgy látványosak, meglepőek, mint a kiállítótermekben mostanában megszaporodó társaik. Ám azok többségétől eltérően nem merülnek önnön létrejöttük igazolásában, hanem a múlt máig be nem hegedt sebeiről, a nemzeti identitás megoldatlan problémáiról vallanak. Más csoportjuk az egyénre és közösségre szabott megváltás kérdéseivel foglalkozik. Bizonyos szempontból „korszerűtlen”, szellemiségükben a Szalay-Koffán-Kondor – vonulatból sok mindent átmentő művekről van szó, melyek viszont épp emiatt lesznek igazakká, hitelesekké.
A most elkészült, önéletrajzi jellegű, A Víziváros terei című sorozat pedig a jelennel szembesülő megélt emlékezet kontrasztját mutatja be – éppen a Vízivárosi Galériá ban.
Pataki Gábor
