Szabad tér – Barabás Márton kiállítása

Ha valaki a közelmúlt három és fél évtizedének művészetét egyáltalán nem ismeri, s csupán Barabás Márton festőművész szakmai életrajzának, pályaképének adat- és tételsorát olvassa el, pontosan megállapíthatja, hogy e  művész munkáságában a zenének, és kifejezetten a zongorának központi jelentősége van. E feltételezés megalapozottságát a művek hosszú sora tanúsítja, s emellett maga a művész is megerősítette egy 2001-ben rögzített beszélgetésben: „Tanultam zongorázni, beleakadtam ebbe a hangszerbe többször is. … A zongora roppant absztrakt tárgy, fantasztikus erejű kifejező eszköz: ugyanis két-három billentyű képes megidézni az egész hangszert, ami egyben az emberi eszközkészítés egyik csúcsát is megtestesíti.  Úgy érzem, a kortárs zene is ugyanolyan erősen hatott rám, mint a hiperrealizmus vagy a koncept. Elsősorban a repetitív zene,  Steve Reich, Meredith Monk zenéje izgatott, valami hasonlót szerettem volna csinálni a képzőművészetben.”
De nem arról a félreértett 1979-es, a budapesti Kertészeti Egyetem szabadtéri kiállításán lezajlott „zongoraégetési akcióról”,  amelyet később kulturális-művészeti életünk botrányos, felháborító epizódjaként bélyegzett meg a hivatalos művészetpolitika, holott a művész az akciója során a zongorában elhelyezett avar lángra lobbantásával „csupán” Ady Endre szellemét idézte meg: „ … égtek lelkemben kis rőzse dalok…”)

Barabás Márton noha első kiállításain táblaképekkel jelentkezett, s egy-egy alkotói periódusában ma is fontos képegyüttesek születnek  műtermében, de három és fél évtizedes munkássága során mindvégig vonzotta a tér, illetve a síkból kilépő kompozíciók megalkotásának lehetősége.
Talán ezzel magyarázható, hogy Barabás Márton táblaképeinek különös rendjében is pontosan nyomon követhető a képépítés megszokottól eltérő szisztémája, a tér-illúzió-teremtés konvencióktól elrugaszkodó metódusa.
„Élmény számomra a képépítés önkénye.” A festészet és a szobrászat ágazatában, a festészet és szobrászat határmezsgyéjén alkotott
művek, a plasztikai illuzionizmussal áthatott táblaképek, a festői domborművek és plasztikák is azt tanúsítják, hogy Barabás Márton művészi munkásságának egyik központi kérdésfelvetése a térkutatás, a sík és a tér dilemmáinak interpretációja. Ennek a kutató szellemnek az igézetében,
a plasztikai szabályszerűségek, a szobrászati konvenciók elvetésének iskolapéldáiként születtek meg a fából, rétegelt lemezből alakított, festett, térelemek, valamint a zongoraalkatrész- konstrukciók – a „talált és kitalált zongorák” –, amelyek a kezdetektől napjainkig kísérik alkotómunkáját.
A zongora-térkonstrukciók és domborművek, a dobozművek a hangszer alkotóelemeit: a lábakra szerelt görgőktől a pedálokon és a billentyűzeten, a kottatartón, a fedélen át a húrokig és a hangkeltő kalapácsokig, a kis hangfogó filcekig minden elemet felhasználva rendkívül szellemes, a plasztikát és a zeneiséget, illetve a zeneiség-képzetet különleges érzékenységgel szintetizáló alkotásokat konstruál a művész.

Barabás Márton a klasszikus szobrászat tömegalakítási, tömegteremtési szabályait tudatosan elvető kompozíciói a térszemlélet terén kapcsolódnak vissza a hagyományokhoz, de úgy, hogy gyökeresen megújítják azokat: a tér dimenzióinak a lehető legintenzívebb birtokbavételére, a tér intenzív áthatására, a mű és tere azonosságának és eltérő minőségű, de mégis feszült egységének megteremtésére törnek ezek a munkák. A Barabás Márton-alkotta térvonal öntörvényű, új valóság, csakis önmaga, behelyettesíthetetlen és bárhonnan megközelíthető, akármelyik nézőpontból szemlélhető – minden nézete főnézet –, a tér dinamikus erőit indukáló
és virtuálisan hangsúlyozó műalkotás.

Wehner Tibor
(ÁTVITT ÉRTELEMBEN) SZABAD TÉR