Pontosság, empátia és melegség jellemzik Szabó Ágnes képeit – valóban van bennük közös a természeti tárgyú tanulmányokkal. A tudományos megközelítés amúgy sem áll távol a művésztől: korábban matematikai struktúrák, fraktálszerű épződmények képi megjelenítésén is dolgozott. A fraktálok önhasonló, komplex alakzatok, melyek formáiban ismétlődés tapasztalható: egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. A természetben fraktálokat találunk a falevelek erezetében, a hegyek csipkéiben, a hullámok fodrozódásában és örvénylésében.
A művész a kelta ábrázolásokkal, szimbólumokkal is rokonítja képeit. A kelta hagyományban a fonatos, csomókat idéző minták egykor a tenger közelében élő, hajózó népek kifejezésmódjához tartoztak. Erre utalnak az örvényes, forgó ábrák is a kelta díszítőművészetben. Szabó Ágnes a szárazföldi fű-tenger örvénylését idézi elénk, melyben ugyanúgy megtalálható a fraktál-jelleg, mint az óceán hullámaiban.
Mondják, a kép akkor van kész, amikor nézik. „Nagyon fontos számomra a közönség reflexiója a művekre -, mondja Szabó Ágnes – ám ez kényes terület. A kiállításmegnyitókon, vendégkönyvekben gyakran csak a pozitív visszajelzéssel találkozik az ember. Nehéz igazán kemény, építő kritikát kapni.” A festőművész úgy érzi, hasznos volna egy olyan közösség, ahol a művészek és a művészetkedvelők őszintén, egy közös cél érdekében tudnának párbeszédet folytatni egymással. „Nekem ez a cél az empátia lenne, hogy együttérzéssel tudjunk egymáshoz közelíteni és egymással kapcsolatot létesíteni. Most ezt a célt individuálisan próbálom elérni, de hiszek a közösségi művészetben.”