Hegedűs 2 László a nyolcvanas évek elején tűnt fel grafikai munkáival, nemzedékének egyik legegyénibb hangú és legeredetibb képviselőjeként, az akkor még fénykorát elő sokszorosított grafikai eljárások mestereként. Eszköztára látszólag tradicionális, művészeti gondolkodásmódja azonban a jelenségek mélyebb értelmét, mögöttes tartományait kutatva rejtett összefüggésekre mutat rá. Festészettel, grafikával, művészkönyvekkel, plasztikával egyaránt foglalkozik, de invenciózus alkotói magatartása egyéb műfajokban (film, fotó) is teljes intenzitással és szakmai igényességgel jelenik meg. Művészetét nem lehet stílusirányzatok közé sorolni. Mindig szokatlan képi megoldásokkal jelentkezik, bármelyik művészeti ágban alkot, bármilyen témát dolgoz fel. Műalkotásai a valóságos és a teremtett világ határmezsgyéjén mozognak, leggyakrabban a mulandóságról vallanak. Talált, keresett és készített tárgyak, motívumok, képek és gondolatok a szereplői munkáinak, melyek egyik legfontosabb jellemzője a furcsa, megdöbbentő képzettársítás.
Az, hogy művészete lényegét tekintve kategorizálhatatlan, nem egyszerűen a megformálás módjának, médiumának gazdagságából, hanem abból adódik, hogy nem merül ki, nem oldódik fel az irányzatokban. A műveiben megnyilvánuló világ olyannyira önálló, hogy saját története, saját képlete van. Szimultánt játszik a formákkal, mindezt nagy találékonysággal, természetességgel teszi. A művekben fellelhető kettősségek, képzettársítások,
ismétlődések és ellentétek kereszttüzében áll a néző, akinek személyes élményeit is mozgásba hozzák a képek. Alkotásai hatása alól ezért kibújni nem lehet. Az általuk keltett asszociációk, érzések és érzelmek zavarba ejtők. Az alkotó kezdeti műfajai az évek folyamán művészkönyvekkel és egyéb objektekkel, festményekkel, az egyre hangsúlyosabb fotózással és az animációs filmet felváltó digitális trükkökre épülő rövidfilmekkel egészültek ki. Hegedűs 2 műveinek intellektuális telítettsége, letisztult formanyelve egyaránt jellemzi mind a fotó és film, mind pedig a képzőművészeti alkotásait. Használja ugyan a kortárs formanyelvet mégis közérthetően szól a nézőkhöz. „Munkái egy magányos embert mutatnak – bár ezt ingerülten azonnal vissza is lehetne utasítani, mert hát ki nem magányos; tehát ő nem személyében magányos, illetve ez érdektelen, hanem művész mivoltában. Éppen azért, mert jó művész és mai. És így nem bír más lenni, mert nincs mögötte közösség, nincs mögötte semmi. Korunk művésze e semmi előtt áll, és ezért olyan furcsák a dolgaink.” (Esterházy Péter)
