Szikora Tamás jelen
kiállításán a művész objektjeire vetül a fény. A vágott, hajtogatott, ragasztott
tárgyak még soha nem kaptak ilyen formát. Itt megszűnik a festészetére jellemző
kubus alapú gondolkodás, a forma átstruktúrálódik, bonyolódik és sajátos
téridomok jönnek létre. Az elmúlt tíz év fő kérdését 2001-ben a Ludwig
Múzeumban megrendezett „Tíz objekt” című kiállításán fogalmazta meg. Most ezt
tovább gondolja, és doboz – festményeivel egyetemben tálalva, kitágított
művészeti értelmezéssel ruházza fel, összegzi, majd letisztítja. Kiállított
képei és objektjei az elmúlt két évben készültek. Festményei formailag és
technikailag egyfajta visszatekintést, korszaklezárásra emlékeztető összegzést
is tartalmaznak, mint azt láthatjuk a nyolcvanas éveket idéző olaj-vászon
képeken és a korai „dobozkorszak” nagyméretű, rendkívül érzékeny ceruzarajzain.
Objektjei viszont előre tekintenek és egy új XXI. századi gondolkodást mutatnak.
E két műfaji megjelenés egységben alkotják a kiállítás
egészét.
Az objektek a falon,
mint képsíkon, reliefként értelmezhető szobrászati formákká alakulnak. Szikora
Tamás művészetének emblematikus része az a kubistáktól vett szemlélet, miszerint
keresek, gyűjtök és a talált tárgyat átalakítva részévé teszem egy nagyobb
egységnek, a Munkának. Ezzel a szemlélettel a kubisták és dadaista kortársaik
megteremtették az objektművészetet, amely alapként épül be Szikora életművébe.
Gondoljunk arra, amikor a „doboz képek” fény-árnyék játékai és így a tér
alapvető kérdései foglalkoztatják. Máskor kilépve a kép, fal síkjából, tárgyait
a negatív és pozitív tér alakítgatja tudományos vagy egyszerűen csak érzéki
formájára.
Szikora Tamás
egyeztet, konzekvenciát von és szintézist épít. Szenzualitása őszinte,
ellentmondást nem tűrő. Festészetének gyökereit keresve óhatatlanul is
beleütközünk a Nyugati festészet és a Keleti Ortodox festészet két
paradigmájának vizsgálatába: a centrális perspektíva és a negatív perspektíva
szintézisébe, illetve, hogy a dolgunk mégse legyen olyan egyszerű, az
axonometrikus térábrázolásba. Szikora huszonöt éve kutatja e kulturális
lenyomatok kiegyezési lehetőségeit, ilyen módon nagyobb sikert aratva, mint az
elmúlt közel ezer év egyházpolitikusai. Az ikonfestőket megidézve Szikora – mint
ahogy azt Károlyi Zsigmond, a festőbarát összegzi – alapvetően absztrakt festő,
azaz „az ábrázolt (?) dolog ideáját festi meg, ezért bármiféle hasonlóság
konkrét, valójában létező tárgyakkal voltaképp a véletlen műve”. A világosabb,
érzékenyen megfogalmazott kollázs vagy rajzolt dobozforma és szorosan
hozzátartozó árnyéka engem mindig a középkori mesterre, Cimabue- ra és Maestá –jára (trónoló Istenanya)
emlékeztet. A doboz árnyék nélkül a trónt idézi; az árnyék, mint a trónhoz
elválaszthatatlanul kötődő angyalok serege jelenik meg. Egyik a másik nélkül egy
jelentéktelenebb képet alkot, viszont együtt egy láthatatlan, de mégis létező
eszményt testesít meg. Legújabb objektjeinél e két képrész egycsapásra egyesül
és a falon, összetett térformaként Objektummá lép elő. A síkból kiálló „csapok”
(mert így nevezi őket) eltávolodnak az egyértelműbb dobozformáktól és így még
tovább absztrahálódik az alapforma, a doboz és annak árnyéka. Szikorától
szokatlan világos, tört-fehér tónust kapnak, majd kiakasztva a falra,
festményire visszautalva tovább osztják a teret.