Szilágyi Teréz újabb munkái egymásra rakott-rakódott, és egymástól-egymáson elcsúszott síkokból épülnek. A felületek többnyire kibuknak a vászon szélén, átnyúlnak a kereten, mintha egyszerre és egyben kísérelnének meg nyitott és zárt rendszert rögzíteni (talán a dekonstrukció kényszerének engedve) úgy, hogy valamifajta dimenzióváltásra késztetik a síkbeliségéből látszólag kimozdított festett vásznat szemlélő tekintetet. Ezekre a teret sejtető síkokra „telepszik” azután rá egy más irányú, erős dinamikával rendelkező struktúra: a sűrűn sorjázó festékpászmák rendszere, mely a mögötte húzódó térbe már nem engedi be a tekintetet, kerítésként zárul össze, mintha az elsötétült tér rejtélyes színpada előtt végképp lement volna a függöny. Az azonos méretű, világos sávok el-elbillennek egymáson: dőlésük ritmusképletei, a dőlések szögei, szemérmes-izgalmas kvázi-narrációt rajzolnak ki. (Ablak, redőny, fény, ritmus, mozgás-mozdulatlanság, sötétség és határolatlan-határozhatatlan tér…)
Az átfestett-lefedett síkok – számtalan képet temetve maguk alá – kioltják az igaz-nemigaz, realista- absztrakt elfáradt és elunt dualitását, s akarva-akaratlanul visszautalnak a század első felének klasszikus geometrikus absztrakciója hermetizmusára és spiritualizmusára (mindenek előtt Frank Kupkáéra). A titokzatos síkokra terelt mozdulatokat a szín köti össze és mintegy kanalizálja azonos irányba. A képfelületek azonban szinte soha sem élnek a szín sugallta jelentéssel: a kevert – törött, tompa, borús, ritkábban csillogó és meleg – színek, átlagolva az érzelmeket még akkor is, ha kontrasztba kerülnek, elsősorban arra hivatottak, hogy meghatározzák a festészeti tény (fény) tárgybeliségét, s elkülönítsék azt környezetétől, a világtól-mely-nem-festészet.
Hajdu István
