Fábián László : Új gutaházi képek
Szilárdi Béla egyáltalán nem valami stílusideához, vagy – tágítsuk –
stílusideálokhoz hűséges, inkább magához a festéshez (ismét szándékkal kerülve afestészet szót), a művelethez, amelyben – úgy tetszik – kiélvezheti a szellemagresszióját az anyaggal szemben; magyarán: miután megjelent a róla készült monográfia, egyszerűen abbahagyta addigi festői énjét (robosztus stíluskavalkádját), újabb bozótosnak vágott neki, (és itt akár majdnem szószerint érthetjük a bozótost),a gesztus, a lendület, a kiírás, az expresszió sűrű vadonjának, ahol szinte nem választható szét faktúra és struktúra, mivel a faktúra értelmezi a struktúrát és viszont, az alapforma – mi is lehetne más? – a szimpla ecsetnyom, következésképpen minden, ami esztétikumként realizálódik, a fölület megszervezéséből következik, a lankadatlan szorgalommal kitöltött fölület struktúrájából, amely – mondottuk – hordozza a faktúra leheletfinom plasztikusságát (naná, azt szintúgy a struktúra kedvéért), újraértelmezi és új jelentéssel tölti meg a kézjegyet, amit a modernizmusok már-már sutba vágtak, szóval a naturális fogódzók valahol a asszociációs mezőben lelhetők föl, ha egyáltalán… ez tehát most egy teljesen új Szilárdi, amilyennek eddig sosem láttuk, sőt, maga sem akart eddig látszani, de még ezek ismeretében is magára találásnak nevezhetnénk…
