Szentgróti Dávid festményei magáról a festésről szólnak: az első mozdulatról és döntésről, a festék „felhordásának”, a színek keverésének és keveredésének változatos technikai megoldásaról, lehetőségeiről. És szólnak egy – a hagyományos anyagokhoz és technikákhoz ragaszkodó – mai festő dilemmáiról. A művész számára a festék nemcsak szín, alkotásaiban feltárja az anyagban, a pigmentekben rejlő potenciált. Ezek a vásznak egyszerre képesek végérvényes kompozícióként és a kép születéséről megfogalmazott ábraként is hatni.
Nyitottak és zártak, ösztönösek és megfontoltak, harmonikusak és nyugtalanítóak. Azaz a színakkordok és a gesztusok összessége értelmezhető bizonyos lélekállapotok lenyomataként is. Ez ugyanakkor nem ingatja meg a szemlélőt abban a meggyőződésében, hogy itt minden mozdulat kontrollált, minden festéknyom a kép autonóm törvényeinek rendelődik alá.
