„Évek munkája, keresése eredményeképpen találtam meg azt a metaforát, mellyel és melyen keresztül a legjobban tudom kifejezni viszonyomat az engem körülvevő, állandó változásban lévő világgal, s mely e viszony szenzibilis és szellemi milyenségét legjobban kifejezi. Ez a metafora számomra az írás, az emberiség történelmén átívelő összekötőfonal.” – írja Szabó Nóra.
A művész sztéléket állít elénk s ezeken is, de kisebb munkáin is lépten-nyomon írásszerű jelhalmazokra bukkanunk. De hát mi is ez az írás, mik is a sztélék?
A sztélé, mint üzenetet rögzítő, törvényeket, eseményeket őrző forma, ősidők óta, idők ostromát kiállva, más-más szerepet tölt be. Fába faragva, kőbe vésve út-irányt mutatott, állomásokat, határokat jelzett – és fontos történésekre emlékeztetett. Hammurábi kódexét Szuzában diorit oszlopra vésték, mindenki számára megközelíthetően, jól láthatóan; elolvasni ugyan kevesen tudták, mégis mindenki tudta, „értette”, hogy az oszlopra életüket keretekbe fogó, sokszor azt meghatározó törvények vannak vésve.
Az előttünk álló sztélék képfelületén ragasztott betűszerű jelekre bukkanunk, másutt a ragasztott csíkok rétegezve fedik egymást, ismét másutt ott voltak, de levették, eltávolították. A jelenlévő és csak nyomaiban jelenlévő, születő, élő és eltűnő jelek halmazából egyfajta kalligráfia, organikus struktúra keletkezik, melyet egy vertikális háló szövete tart össze.
{Szabó Nóra} munkáinak színvilága az elmúlást sejtető fakó pasztellszínektől az élet örömével átitatott tobzódó színekig ér.
Érdemes elmélyülni a kvázi-írásban, a sztélék üzenetében, a színek szenzibilitásában – mind rólunk szól. (Bujdosó Alpár)
