Tájnapló

A művészettörténetben találkozunk olyan festőkkel, akik naplót vezettek, mint Dürer, vagy a 19. században számos európai utazóval, romantikus tájrajzolókkal, akik a távoli tájakat rögzítettek, mintakönyveket készítettek, találkozunk olyanokkal, akik vázlatfüzetükben minden őket érdeklő témát rögzítettek, mint Mednyánszky László.

Olyan festővel azonban ritkán találkozunk, aki tájnaplót fest. Utazásai során nem rajzokat, színvázlatokat készít, majd azokat a műtermében képpé formálja, hanem a tájban festi meg a képeket. Plein airebb a plein air festőknél. Tájai egyben vázlatok, befejezett műalkotások és dokumentumok a tájról.

Az ábrázolt témák, a tájak történeti, kultúrtörténeti, művészettörténeti vagy személyes kapcsolódási pontokat jelölnek, mint például a legelső festmény, amelyet meglátunk, az első teremben a Keleti pályaudvar. Csontváry 1902-ben festette meg egy másik nézetből, a kocsifelhajtó felől a Tattersaal oldaláról. A Keleti pályaudvart 1884-ben Rochlitz Gyula és Feketeházy János tervei alapján építették fel, tehát amikor Csontváry megfestette, akkor már a ma is látható épület állt. Éppen száz évvel később László Dániel a főhomlokzatot és az 1969-ben épült aluljáró kivilágított üregét ábrázolja egy hideg, havas téli estén.

Mivel Csontváry a Napút festője fontos előkép, így művészetének más „állomását” is megtaláljuk László Dániel munkái között, például a Selmecbánya látképén, amelyhez hasonlót itt a belső teremben láthatunk, a Kalota című képen. 

A helyek spirituális – és nem csak elsődleges jelentése – fontos jellemzője a festményeknek, mégha valójában képeslapszerű tájakat látunk is. Az Alföld, a Felvidék, Erdély falvai, hegyvonulatai mindannyiunk számára történeti üzenetet hordoznak, mintha időutazáson vennénk részt: a Nagykőröshöz közeli Kutyakaparó csárda egy 1847-es, „bús-borongós-magyar” Petőfi vers ihletője, a gyergyószárhegyi egykori Bethlen-kastély, a Kárpátok vonulatai, a Gyilkos-tó. És valóban a tájak úgy jelennek meg a képeken, mint egy tájleíró költeményben, mégis a szentimentalizmus és a romantika teljesen távol áll tőlük. A tudatosan választott jelentéssel bíró helyszíneket dokumentálja a festő, emlékeztet és maga is emlékezik, próbálja megragadni – Hamvas szóhasználatával élve – a hely géniuszát.

László Dániel képei kapcsán említhetnénk a nagybányai hagyományokat, az Alföldi festészetet, vagy ha messzebbre tekintünk a Barbizoni festőket, Corot tájképi felfogását, régebbi csendéletei kapcsán Caravaggio hatását, de úgy tűnik a rendkívül aktív munka, a sok-sok megfestett kép nyomán egyre jobban kirajzolódik László Dániel saját stílusa, amely már felismerhető képein, sokszor eltérő festésmódjuk ellenére is.

Műveire általában – de talán a most kiállított tájképekre még inkább jellemző – hogy egyesítik, egy képen belül valósítják meg az akadémikus munka fázisait, – rövid idő alatt készült vázlatok, tanulmányok és kész festmények is egyben. Ha jobban megfigyeljük őket, akkor feltűnik felfogásbeli különbözőségük, ami abból fakad, hogy a festő tudatosan kerüli a manírosságot, nem kényszeríti rá a témákra erőszakoltan a stílust, hanem hagyja, hogy a gyorsan változó látvány befolyásolja munkamódszerét, a táj jellege „hangolja” a kialakuló művet. Ha kell rövid idő alatt befejezi a képet (pl. Temető), egyes képek expresszív, gyors ecsetvonásokkal készültek , míg mások nyugodt, lassú munka eredményei részletgazdagabbak, vagy szinte absztraktan egyszerűek.

A táj László Dánielnél nem a képek tárgya, nem motívum, hanem maga a realitás, pillanatkép a látványról, abban az értelemben, ahogyan a 19. századi természettudományos, régészeti, történelmi érdeklődésű művészek gondolták. Mondhatjuk, hogy visszaugrottunk az időben, még az impresszionisták előtt vagyunk, amikor a fotográfia még festészetként funkcionált, a piktorializmus a festészet karakterét mutatta, és az objektív látásmód szinte ismeretlen volt. Ha a művészet története már túlhaladt többször is ezen a ponton, az az ősi igényünk mégis megmaradt, hogy más szemével lássunk, szubjektív, de valóságos élményekben részesüljünk a képek nézése közben, és ne ismerjük el feltétlenül, hogy a mindent betöltő manipulált információáradat irányít minket. És László Dániel képei ezt az egyre inkább jelentkező űrt töltik be.

Nem kerülhető ki, ha László Dánielről beszélünk, hogy a Tiziano műhelyéről elnevezett Sensaria csoportról essen szó, amelynek ő is tagja. A teljesség igénye nélkül néhány név Horváth Krisztián, Horváth Roland, Kondor Attila, Kovács Lehel, Kucsora Márta, Lőrinc Tamás, Megyeri-Horváth Gábor, Nagy Géza, Sütő Róbert, Szabó Ábel. Festészetük a hasonló gondolkodás ellenére igen heterogén képet mutat, de mindannyiunkban közös a festői hagyományok, a tradicionális műfajok feltámasztásának vágya, a festői létmódnak az érvényesítése, a festészet „kézműves” mesterségként való konzervatív felfogásához való visszatérés, a valóság mint modell alkalmazása. (Muladi Brigitta)

Elhangzott László Dániel kiállításának megnyitóján Szinyei Szalonban, 2004. szeptember 23-án.