„A négypárti koalíciós években, miután Apát alispánnak választották Pécsett, valószínűleg 1946-ban történt, hogy a Szcitowszky tér (ma Szent István tér ) 21-ben meglátogatta szüleimet egy kedves barátjuk Haász Bella, Martyn Ferenc festőművész társaságában, akiről tudtuk, hogy a háború végén kalandos körülmények között került vissza Magyarországra, miután évtizedekig Párizsban élt.
Bella tudta, hogy én állandóan rajzolok. Néhány évvel később tőle kaptam kölcsön Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának köteteit, amelyek után régóta nyomoztam, nehéz volt hozzájutni az első, és akkor egyetlen magyar nyelvű kiadás példányaihoz.
Martyn Ferenc megnézte rajzaimat, beszélgettünk, és azt mondta, rajzoljak le egy cserép virágot, úgy, hogy vizsgáljam, nézzem közben a feladat tárgyát, modelljét.
Így kezdtem természet után tanulmányokat rajzolni 12-13 évesen, ezeket kéthetente elvittem Mesteremhez. Megnézte őket, hozzá- és belerajzolt, felemlített alapvető, fontos tudnivalókat, újabb feladatokat adott, néha ugyanazt mégegyszer, amelynek megoldása nehezen ment.
A Kossuth Lajos téren, a Deutsch-ház első emelete egyik szobájában lakott akkoriban, az volt műterme is egyben. Gyakran előfordult, hogy munka közben találtam, láthattam készülő képeit. Úgy emlékszem, jelenlétemben nem festett tovább, beszélgetés közben letisztította palettáját, ecseteit, elrakta eszközeit, vagy adott egy rajzolnivaló feladatot az udvarra néző gangon. A nagy tengeri kagylót például, ilyet akkor először láttam életemben.
Martyn sokszor beszélt a régi olasz, spanyol mesterekről. Tintoretto: Szent Márk csodatétele reprodukciója hosszabb ideig ott volt munkaasztalán. Említette Francesco Lauranát, Pedro Sanchezt, akiket a Szépművészetiben Pesten vagy a Bargelloban Firenzében láttam később, tanuló éveim, vándorútjaim során.
Mivel készülő, alakulófélben láthattam képeit, természetes lett számomra, hogy egy élő festő úgy dolgozik, olyan képeket, térkompozíciókat készít, mint ő azokban az években, 1946-47-ben. (Ezidőtájt volt Pesten az absztrakt művészek első magyarországi csoportos kiállítása.) Szemem előtt készült a kék színárnyalatokkal festett, esztergált fa-alakzatokból konstruált relief, és több, kis-, vagy középméretű festmény.
Néha benézett a műterembe barátja Sansson (?) nyelvtanár, akivel gyors francia szavakat váltottak. Magától értetődő lett számomra, hogy ez a művészet nyelve, el is kezdtem a gimnáziumban a latin mellett francia nyelvet tanulni. „Sur le pont d’Avignon” – daloltuk.
Így történhetett, hogy, amikor először láttam az egyik nagy Munkácsy képet 17 évesen a Károlyi Palotában, a Fővárosi Képtár akkori helyén, sírvafakadtam, de az eszembe sem jutott, hogy úgy nézzem, mint festményt, sokkoló színházi élőkép volt inkább, vagy háborús díszlet.
Ez 1950-ben volt, amikor sikeres különbözeti felvételi vizsgát tettem a Török Pál utcai Művészeti Gimnáziumban. Megkezdődött tanulmányaim újabb fejezete.” Ilona Keserü Ilona
