Taras (latin nevén Tarentum, a mai Taranto) városát spártai telepesek alapították a Kr.e. 8. század végén (a hagyomány szerint Kr.e. 706-ban) Dél-Itália legjobb kikötőhelyén, a Tarentumi-öböl keleti oldalán. A város területén előkerült számtalan antik emlék között különleges és világszerte jól ismert csoportot alkotnak a fogadalmi terrakotta szobrocskák és reliefek. Ezen belül is jellegzetes helyi műfaj a symposion-kompozícióké, amelyek elsősorban a belső öböl partján fekvő szentélykörzetből (Fondo Giovinazzi), valamint a nekropolisban elszórt, számtalan fogadalmi lerakatból származnak. A kompozíció magva egy lakoma (symposion) résztvevőjét ábrázolja: jellegzetes tartásban, bal könyökére támaszkodva heverő férfialak, egyik vagy mindkét kezében a lakoma jellegzetes kellékeivel (ivóedénnyel, néha lanttal, ritkábban tojással). A lakomázó férfialak fejét majdnem mindig gazdagon díszített koszorú övezi, ezáltal az ábrázolt lakoma kiemelkedik a hétköznapi események sorából. A tarentumi symposion-kompozíciók egy sajátos csoportjában a lakomázó férfi kliné helyett valamilyen élőlény – például kos, ló, kakas, vagy fantasztikus lény – hátán fekszik, a szokásos tartásban. Ennek a csoportnak egy különösen jól sikerült, késő klasszikus kori típusát, a lantot fogó, szatír-szerű vonásokkal megmintázott kentaur hátán „utazó” symposiastés ábrázolását is bemutatja a kiállítás egy töredékes példány segítségével.
A leletek tanúsága szerint a tarentumi agyagművesek több mint két évszázadon keresztül (a Kr.e. 6. sz. második felétől a Kr.e. 4. sz. végéig) gyártották ezeket a fogadalmi terrakottákat, semmit sem változtatva kompozíciójukon, amelyet főbb vonásaiban nyilván a kultusz határozott meg, amelynek ezek a tárgyak a kellékei voltak. A lényegében változatlan szkhémán belül azonban a mintázó mesterek látványos kreativitással formálták mindig újra az alakokat és kellékeiket, különös tekintettel az arc stilizációjára. A több ezer teljes és töredékes symposion-terrakotta stílusváltozatai jól mutatják, ahogy az egymás után jövő nemzedékek időről időre megújították a figurák stílusát, igazodva – valószínűleg nem is túl nagy fáziskéséssel – az „anyaországi” görög polisok művészetének újabb fejleményeihez. A tarentumi symposiastés-figurák stílusváltozatai azonban messze nem csupán korszakváltásokat jeleznek: a több száz ismert típust szemlélve jól látható, hogy egy-egy korszakban is számos különböző stílusváltozat élt egymás mellett, amelyek a mintázó mesterek különféle hagyományokhoz kötődő képzettségéről, illetve eltérő alkotói egyéniségéről tanúskodnak. A tarentumi symposion-figurák Kr.e. 4. századi repertoárjában különleges formagazdagságot, olykor virtuóz megoldásokat találunk, az arcok némelyike hűen tükrözi a kor nagyszobrászatának ízlését, mások egészen egyéniek, mint a kiállított darabok közül a T.185 számú fej, amelynek láttán érthetővé válik, hogy többen a későklasszikus kori tarentumi symposion-figurák „portrészerűségéről” beszéltek.
A végső soron közel-keleti eredetű ikonográfiai típust, a fekve lakomázó alak vagy alakok ábrázolását a görög művészetben az archaikus kortól kezdve többféle összefüggésben, változó jelentéstartalommal használták fel. A tarentumi terrakotta-figurák pontos értelmezése több mint egy évszázada, a leletcsoport ismertté válása óta sokat vitatott kérdés. Az egyetlen biztos támpont ebben az esetben a figurák rendeltetése: ma már biztosan tudható, hogy a symposion-kompozíciók fogadalmi ajándékul készültek egy olyan kultusz számára, amelynek központja a városban a Fondo Giovinazzi szentélykörzete volt, de amelyet minden valószínűség szerint legalább részben a nekropolis területén is gyakoroltak. A kultusz tartalma és jelentése az évszázadok során módosulhatott, okkal feltételezhetjük azonban, hogy lényegét tekintve változatlanul folytatódott a 4. század végéig. A symposion-terrakották kapcsolata a nekropolisszal a számos javasolt interpretáció közül azokat erősíti, amelyek a túlvilággal, az életből a halálba való átmenet gondolatával hozzák összefüggésbe az ábrázolást. Régi kérdés azonban, hogy a lakománál heverő, ünnepi fejdísszel ékesített férfialak a helyi közösség által tisztelt héróst (hérósokat), a túlvilági létbe átköltözve hérósszá emelkedő halandó embert, vagy a túlvilág urát, a Hádésszel azonosított Dionysost ábrázolja-e. Ezt a kérdést minden bizonnyal a kultusz eredetének és tartalmának a pontosabb megismerése tisztázhatja, meg kell jegyezni azonban, hogy a három kategória között nem mindig húzódik éles határ és az egyelőre ismeretlen tarentumi kultusz lényege talán éppen az emberi és emberen túli létmód közti lehetséges átmenet gondolata volt.
(Bencze Ágnes)
