Aki fokozatosan feltölti szobáját, az végső soron absztraháló műveletet végez, egy imaginárius kép alkotását kezdi meg. A tornyosuló, amorf tömeg megszünteti a perspektívát, felszámolja az elő- és hátteret, végül kétdimenzióssá válik, kiszorítva a nézőt a telítődő térből. Van, hogy ez a „kép” látható formát ölt: ezt demonstrálta Arman, mikor – Yves Klein üres galériaterére (Le Vide, 1958) reagálva – színültig töltötte szeméttel és kacatokkal az Iris Clert Galériát, a lezárt teret a kirakatüveghez préselődő tárgyak kollázs-képévé redukálva.
Zékány Dia korán felismerte és azóta is tudatosan dolgozik a tárgytömegek entrópiájának eleve absztrakt-közeli képiségével. A túlzsúfolt szobák látványát affirmatív iróniával festményekké transzformálja és rendszerint üres white cube-terekben mutatja be. A modernség tiszta művészeteszménye, techno-utópista strukturalizmusa, valamint a halmozódó felesleggel, szeméttel, rendezetlenséggel szembesítő hétköznapi és művészeti ellen-hagyomány (Kurt Schwitterstől Thomas Hirschhornig) egymásba fordításával kísérletez. Mivel nincsenek referenciapontjai bármiféle rendhez, festészetének tárgya túl van a rendetlenen. Ez a tértípus inkább „rendtelen” vagy rend-ellenes, amely megteremti saját önreferenciális szerkezetét. A festmények az ilyen spontán kialakult, immanens absztrakció és az utóbbi időben egyre erőteljesebb stilizálás közötti dialektikus mezőben jönnek létre. Az újabb munkák nagy részén tetten érhető, ahogy a maradék térhatást is felszámolva a tárgyegyüttes véletlen-szerkezetének kontúrjai és színmezői kerülnek előtérbe, ami visszafelé is új megközelítésben láttatja a több éves, következetesen alakuló programot. A kiállítás erre fókuszálva nyújt keresztmetszetet, a látszólag dokumentaristán részletező nagyközeliktől a kvázi-gesztusfestményekig.
Filling up a room can be thought as a process of abstraction. In this creation of an imaginary picture, the towering amorphous mass dissolves perspective, eliminating the distinction between foreground and background, until finally becoming two-dimensional at the point when it has completely squeezed the observer out from the saturated space. Sometimes this ”picture” takes a visible form: Arman demonstrates this when – reacting to Yves Klein’s empty gallery space (Le Vide, 1958) – he completely fills the Galerie Iris Clert with trash, reducing the closed space to a collage of object spressed to the glass windows.
Dia Zékány recognized this early and has been consciously working ever since with the close-to-abstract visuality of the messy rooms’ entropy. With affirmative irony, she transforms the overcrowded spaces into paintings that are usually presented in white cubes. She is experimenting with collapsing the pure art ideology and techno-utopian structuralism of the modernism into the counter-tradition focusing on the system’s permanent trash, surplus and disorder (from Kurt Schwitters to Thomas Hirschhorn). Since it does not have reference points to any kind of order, her art’s object is beyond the disorder. This type of space is rather ”orderless” or is against order that creates its own self-referential structure. Her paintings belong to this dialectic field between immanent abstraction and all the stronger stylization. In her recent work one can observe as the contours of the spatial randomness-structure go to the fore, annihilating the last traces of spatiality. This also sheds a new light on her strict and consistently developed artistic program. The exhibition offers a cross-section of these aspects, embracing works from seemingly documentarist big close-ups to almost gestural paintings.
Nyitókép: Tiszta, szennyes II, 2016, 150x200cm, olaj, vászon, részlet / Clean, filthy II, 2016, 150x200cm, oil, canvas, detail
