Bak Imre festészetének majd’ harminc éve alapvető törekvése a térillúzió megragadása. Képeinek illúzionisztikus perspektívája – ha ez nem képzavar – legalább négy szintre épül: egyrészt a klasszikus konstruktivizmus „rétegelt”, az egymást fedő síkok titkolt perspektívájára; másrészt a colourfield painting színintenzitáson és színhangulaton alapuló térélményére; harmadrészt az „ábrázolás”, a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett térképzetre; negyedrészt – az ellentmondással együtt – a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lesz része a fizikai térnek, hiszen az idézet, szervesülése ellenére is, önálló térrel bíró felületet követel. (Hajdu István)
Living Classics, Győri Városi Művészeti Múzeum, 2005
„Ez tényleg egy olyan történet, egy olyan életpálya, amelyik folytatódik. Folytonosan visszautal a klasszikus elődökre … és a saját korábbi korszakokra. Ezért talál e művészet …rangos nemzetközi befogadó intézményekre is: egyetemesen jól definiálható irányzathoz kötődik, ám azt nem epigonként követi, hanem kicsi, szerény lépésekkel, de szuverén módon folytatja. Felhasználja a minimalizmus tömörségének, ritmusosságának minden erejét, egyúttal túllép annak befelé, a művészet fogalmára figyelő, és az önreflexió révén a szélesebb közönségtől óhatatlanul is elzáródó programján: felszabadultan kombinál a látható és a láthatatlan között egyensúlyozó térmezőket, narratívan olvasható mértani motívumokat és egymással kokettáló színfantáziákat …” (Ébli Gábor)
Minimalizmuson innen és túl. Bak Imre kiállítása. In: Új Művészet, 2007. december 31.
„Bak Imre műterme olyan, mint egy laboratórium. Fehérek a falak és a padló, fehér a katalógus-folyómétereket őrző szekrények ajtaja, és ebben a nagy fehérségben úgy állnak az óriási, színes vásznak, mint kivételes szellemi helyek, ahol a szellem kiválása és fölerősödése megy végbe.
Az ember azt gondolná, szerénység és monumentalitás nem fér össze. Bak Imre óvatos emberi visszafogottsága és közismerten szerény köznapi létmódja olyan energiamegtakarításnak tűnik, amely a megmaradás elve szerint hasznosul. Átvándorol a vászonra. A temperamentum visszafogottságából a festészet térbeli esszencializmusának végtelen igénye lesz. Ebben az értelemben – ma már szinte alkalmazhatatlan kifejezéssel – monumentálisak Bak vásznai, mert a térben való létezés variációinak kifogyhatatlansága a létezés realisztikusan megfogható szintje fölé helyezi őket.” (Kürti Emese)
Bak Imre műveiről. In: Mozgó Világ, 2010. április
