A Tejút kilenc novellaszerű kisfilmből összefűzött alkotás, színei kivétel
nélkül óriási totálokban jelennek meg, rendezőjük szerint így tartják fenn
azt a fajta feszültséget, kifejezőerőt, amelyet a hagyományos snittelés
képtelen megvalósítani. A film részletei mind és külön-külön is jól lehatárolt egészet alkotnak, kezdve a feltámadó szélben sodródó sátrukat űző fiatal pártól, a leporellószerűen kipattanó légvárba elvonult öregembertől egészen az ipari telep előterében rockyt járó táncosokig.
A képeket folyamatukban szemlélve azonban a beállítások túllépnek prózai –
felvezetésre, bonyolódásra, valamint csattanóra épült – szerkesztettségükön, s utat engednek a kevésbé tárgyszerű, ugyanakkor
transzcendens tartalmaknak. A nagyfokú ábrázolóerővel telített
viszonyrendszerek így egyre inkább az egész mint élmény megsejtését hívják elő. Tarkovszkijjal szólva vágyat támasztanak a nézőben, hogy a látottakon túl elfogadja, legalábbis megközelítse mindazt, ami láthatatlan. A film ehhez – a kameramozgást nélkülöző képeken túl – a verbális kommunikáció és a párbeszéd szereplők közti hiányát használja eszközként, amely már korábbi, Dealer című munkájában is tetten érhető. A Tejút e rendezői szándékot gondolja tovább, méghozzá úgy, hogy közben fel is vázolja Fliegauf filmjeinek fejlődés- és változásirányát: az eltúlzott
párbeszédeket felvonultató Rengetegtől a gesztusoktól és gesztusok által
kiüresedett Dealeren keresztül ez utóbbi alkotásig.
És a rendező szavaival „ebben már nincsenek mások, csak időtlen tájak, és
ezek a furcsa és titokzatos lények – azaz mi, emberek -, amik-akik
ábrázolásával talán sikerül olyan tudatállapotot teremtenünk, hogy
élőhelyünket egy csodálatos planétának lássuk a végtelen űrben”.
