Tihanyi Lajos, noha 11 éves korában agyhártyagyulladás következtében megsüketült, és hagyományos értelemben vett festői képzésben alig részesült, már fiatalon a 20. század eleji modern magyar festészet élvonalába került.
Itthon készült munkái – elsősorban tájképek, aktok, portrék és csendéletek – Cézanne, Matisse és Picasso művészetének tanulságaiból építkező, erőteljes színekkel komponált alkotások. A Tanácsköztársaságot követően Tihanyi elhagyta az országot, rövid időre Bécsbe, majd Berlinbe költözött, végül Párizsban telepedett le. Az emigrációban megismert kortárs írók, művészek, politikusok arcképcsarnoka bontakozik ki az 1920-as években készült grafikai portrésorozatából. Mindeközben festményein fokozatosan eltávolodott a természethű ábrázolástól, képein a szerkezet hangsúlyozása elegyedett az expresszionizmus láttató torzításaival és felfokozott színhasználatával.
Bár 1932-ben, mikor csatlakozott a párizsi Abstraction-Création csoporthoz, már érett absztrakt festményeket alkotott, ez a korszaka 1938-ban bekövetkezett halála miatt nem bontakozhatott ki teljesen.
Hagyatékát barátai – Brassaï, Marton Ervin és Jacques de la Frégonnière – őrizték meg, és 1970-ben a magyar államnak ajándékozták.
Tihanyi Lajos művei utoljára 1973-ban szerepeltek gyűjteményes kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. A jelenlegi kiállítás múzeumok, külföldi és magyar magángyűjtemények anyagából válogat, és az egyik legkiválóbb festőnk újrafelfedezésével kecsegtet.
A kiállítás kurátorai: Dr. Passuth Krisztina és Danyi Orsolya