Ha igaz, hogy a Street Art Activity jelentette a kilencvenes években a megszabadulást a galériáktól és kiállítási intézményrendszertől függő, egyre inkább gondolativá, kimódolttá váló művészet alól, akkor azt is be kell látnunk, ahogyan a galériák szupersebességgel vetették rá magukat az utcai „szabad kultúrára”, mert ebben látták meg túlélésük egyik esélyét. Amennyire kínos és köpönyegforgató az egész ötlet, annyira rossz megoldások is születtek a vad, utcát és berendezési tárgyait kiállítótérré varázsoló matricák, graffitik megszelídítési kísérletéből. Gyarmati a mindenkinek szóló – és ezért üdvözítő – partizáni hevületen túl van, legalábbis megfontoltabban áll a kialakult helyzet és az utópiák közé. Nem tételezi a festészet, a táblakép halálát, de nem is menekül annak fénykora felé. Összeegyezteti a táblaképet a jelenleg érvényes vizuális vízözönnel, s a klasszikus formába préseli az ezredforduló – gyomorforgató – létét, amennyire ezt egy művész érzékenysége által teheti.
Sajátos festészetébe nem enged be konkrét motívumként szinte semmit sem, képkockákból felépített szereplői nem kölcsönzések posztmodern visszhangozásai. Ezek kortárs szörnyek, melyek zsigereiben ábrázolják a high-tech századának démoni vetületeit: a fogyasztó utáni selyembe-rózsaszínbe burkolt hajszát.
