Van aki adja, s van aki kapja. A tradíció latin szógyöke átadást jelent, a hagyomány átadását. A tradícióhoz fűződő viszony sokféle, van hagyományőrző, hagyományteremtő, hagyományszegő, hagyományozódó, hagyomány nélküli, elfelejtett hagyomány, megtagadott hagyomány, haladó hagyomány, őshagyomány, hamis hagyomány, igaz hagyomány, szent hagyomány stb. A mai késő-posztmodern szellemi tér dúskál a hagyománykezelés különböző módozataiban: tovább él az anti-modernista Las Vegas-i eklektika (amit elsőként Robert Venturi énekelt meg), vagyis a posztmodern szenvtelenül cinikus, de valójában leplezetlenül nosztalgikus historizmusa, miközben hódít a szikáran őszinte új tradicionalizmus is. A művészeti színtérnek ez a szeglete végtelenül távol esik napjaink karcos avantgárdjától. Arisztokratikus művészet, egy kis konceptuális felhanggal: nem rombol, hanem őriz, nem keres, hanem folytat, nem felejt, hanem átad. A múlt finom hímpora ül rajta, őszintén és komolyan. És ami az egészben a legelgondolkodtatóbb, hogy nem a konok aggastyánok művelik, hanem a virtuóz, őszinte fiatal festőművészek!
A nagyvárosi tájak klasszikus festőiségét kereső Kondor Attila, a középkori kanálisok mértani szépségén merengő Surman Viktor vagy az ikonok, csendéletek és reklámfotók képi világát egyaránt hasznosító Czene Márta. Hármuk festményeiből áll össze az Inda Galéria legújabb kiállítása.
