„Ha taszít a hit
gyújts tüzet szemeimben
ássál el és öntözz
sárosan taposva
bőrömön át nehezedj rám
majd lustán ébredj bennem
egyél homlokomról
édes – sós hullámot
nyújts kezet fuldokolva
átkos dobbanásom
így simogass bennem
ábrándot és máson
üres szót ha kérik
türelmes lobbanáson
olts szavaimba hont!”
Herman Levente: Vákuum temető, 2004
Herman Leventének, a Várfok Galéria legfiatalabb művészének immáron harmadik egyéni kiállítása kerül megrendezésre Transylmania címmel a Galéria termeiben. A művészkörhöz 2007-ben csatlakozott alkotónak a 2008-as Ádám és Éva, majd tavaly a Zóna című sorozatát bemutató tárlatok után ez alkalommal legfrissebb, 2010-es Átkelés című sorozatát tekintheti meg a közönség.
A marosvásárhelyi születésű, immár 15 éve Magyarországon élő Herman Levente a hazai kortárs művészeti életben egyre nagyobb elismerésnek örvendő Élesdi Művésztelep egyik alapító tagjaként, rendszeresen visszajár szülőföldjére és az utazások, az ottani élmények és a feltörő emlékek mindig inspirálóan hatnak művészetére, ahogy ezt a most bemutatott sorozat is igazolja.
Herman Levente életművét nehéz korszakokra osztani, hiszen sorozatai egy gondolatmenet köré szervezőnek, egymásból sarjadnak, és ennek a struktúrának az alapja egyfajta duális világkép, ami a gyerekkort szimbolizáló erdélyi vidéknek és egy elidegenedett pesti urbánus világnak az összemosásában vagy ütköztetésében nyilvánul meg. A kiállításon bemutatott Átkelés sorozata már magában a címében is erre a két pólusra és a művész köztük való átjárására utal. Ő az átkelő, vagy az utazó, akinek megadatik a világok közti átjárás, de ez áldozatokat is követel, – ahogy Herman versének utolsó sora is kimondja: olts szavaimba hont – magában hordozza a hontalanság érzését. Itt fontos megemlíteni a híres filmrendező, Andrej Tarkovszkij személyét, aki Herman 2009-es, 2010-es műveinél meghatározónak bizonyult. Nem is igazán hatásról van itt szó, hanem két hasonló világ találkozásáról. A közös pont pedig ebben a duális világképben keresendő. Tarkovszkij egész életművét szintén ez hatja át, vagyis filmjei mindenkori főhőse egyre inkább megpróbál kitörni a hétköznapi világból egy magasabb szintű transzcendens felé, aminek következtében a közösség által kitaszítottá válik és végül a két világ közé szakad. Ez a hontalanság, a haza- és útkeresés, valamint az ebből fakadó melankólia az, ami megadja Herman képeinek az alaphangulatát.
Az Átkelés sorozat legtöbb darabján Marosvásárhely különböző helyszínei bukkannak fel, Herman gyermekkorának színtereiként. Elhagyatott ipari területek, beton elemek, pocsolyás csatornák. Egyetlen emberalak sincs a képeken, ezáltal megmerevednek a jelenetek, olyan mintha időtlen idők óta, talán épp Herman gyerekkora óta nem járt volna itt senki. Mégis a súlyos megkövültséget a művész oldja azáltal, hogy a beton tömbök a levegőbe emelkednek, valamint a realista tájban különféle skiccelt vonalak cikáznak. A szürrealista jegyek által álomszerűnek hat a táj, mintha egy kisgyerek képzelgései vagy fantáziája uralkodna a hely felett, aki természetesen nem más, mint a művészben élő gyermek-én.
Tehát ez az alakok nélküli táj a főszereplő, akinek rozsdás lenyomataiban, utcaköveinek egyre szélesedő erezetiben, a földön elterülő pocsolyák növekvő mélységeiben a múló idő nyomait kutatja és dokumentálja a művész. Van, hogy a tekintetünket a távolba vezeti a horizont, és ott a ködből furcsa, súlytalan épületek nyomaira bukkanunk, de van, hogy csupán egy utca kövezetének kavicsait engedi láttatni, amik irreálisan súlyukat elvesztve lebegnek. Még ha az alakok gyakran el is tűnnek a képekről, érzékelhető a jelenlétük, tevékenységük pusztító nyomait, – az omladozó épületeket, a mindent ellepő és megmaró rozsdát – ott láthatjuk a tájban. Olyan hatást keltenek, mint a barokk vanitas csendéletek, amik szintén különböző szimbólumokkal utalnak az elkerülhetetlen végre, az ember jelenlétét érzékeltetve, annak konkrét ábrázolása nélkül. Viszont Hermannál még nincs minden veszve, adott a lehetőség a visszatérésre. Csupán egy gyermek tiszta fantáziájára van szükség, aki képes a való világ fölé emelkedni és átírni annak racionális szabályait. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez valóban a megoldást jelenti-e vagy csupán a képzelet megtévesztő játékáról van szó.
A víz szerepeltetése mindenképp pozitívként értelmezhető. Ez az őselem, az érzelmek és a tudattalan folyamatok hordozója, szinte mindegyik képen jelen van valamilyen formában. Ő a történések tanúja, aki képes líraiságot vinni a rideg, sivár közegbe, aki képes elmosni a valóság és az illúzió, vagyis a különböző világok határait. Van, hogy valós formájában nincs is jelen, mégis a vizesség érzete fogja el a nézőt a képet beterítő Hermanra jellemző „nedv zöld sfumato” által.
És itt jutunk el újra az átkelés fogalmához. Átkelni ugyanis általában hegyen vagy vízen szoktak. Vagyis Herman számára a víz az, ami ezt a világok közti átjárást elősegíti és alátámasztja. A különböző dimenziók találkozását pedig a sorozat több darabján feltűnő kép a képben szerkezetet is érzékelteti.
Az átkelésben benne rejlik a fizikai erő, a mélység és a magasság, az utazás és az önmagunkkal való számotvetés. Mindeközben fontos emlékezni és tudni honnan jöttünk, hogy ha kell, a biztonságot nyújtó gyökerekbe tudjunk kapaszkodni, ahogy ezt Herman Levente teszi, és amire a kiállítás címe, a Transylmania is utal.
És ha már az átkelés fogalmánál tartunk, a Várfok Galéria is egy úgynevezett átkelés előtt áll. Ugyanis idén 20 éves évfordulója alkalmából nagy átalakuláson megy keresztül. Míg eddig két teremmel, a Várfok – és XO Teremmel képviseltette magát a Várfok utcában, hamarosan a két hely egyesülni fog, és a kezdeteket szimbolizáló Várfok Terem „átkel” majd a Várfok utcán, hogy a jelent és jövőt jelképező felújított XO Teremmel olvadjon össze. Így Herman Levente Átkelés sorozatát bemutató tárlat az utolsó Várfokos kiállításnak tekinthető a Várfok Teremben, ahol a költözés után a Várfok Galéria filiáléja, a Spiritusz Galéria foglal majd helyet.
© Várfok Galéria
