„A kékszeműek látják a vihart” – a Cholnokyakhoz fűződő mondás jutott
eszembe Baksa-Soós Krisztina Egry-portréja láttán. A szobrász, bár nem
ismerte személyesen a festőt, azt emelte ki az arcképén, amit a
kortársak leginkább figyelemre méltónak tartottak Egry megjelenésénél:
kék szemének szuggesztív tekintetét. Az Egrynek emléket állító „Régi
fényképek” teret teremtenek a festő körül, hol a hullott almás asztal
kerek ívével, hol azzal, ahogy ajtó keretébe állítja a festő szikár
figuráját. Baksa-Soós térérzékenysége magával ragadó, akár a város
építészeti elemeit formázza meg, akár a szőlő bakhátjai és karókkal
jelzett sorai vezetik tekintetünket tájképein. Térérzékenységénél csak
az a megkapóbb, ahogy benépesíti a kiállítási teret, élettel töltve meg
figuráit.
Baksa-Soós Krisztinát elsősorban az emberek érdeklik, a kapcsolatok
számára a legfontosabbak. Fémoxidokkal színezett agyagmázas (engobe)
munkái mindig melegséget sugároznak.
Ars poétikája nem korlátozódik a műalkotások világára, általánosabb
érvényű annál: „Az én célkitűzésem mindig az volt, hogy jó gyereke
legyek szüleimnek, jó testvére testvéreimnek, jó felesége férjemnek. És
minden, amit csinálok, ennek következménye.”(Gopcsa Katalin)
