„1970-ben találkoztam először egy kiállításon zárdamunkákkal. A katalógus ezt írja róluk: „Zsúfolt díszítésük az ereklyének szól, amit ezekben a képalakú tartókban helyeztek el. A finom viaszplasztikák, az aprólékos és mesterkélt díszítmények készítőik türelmét, a kolostori élet időtlenségét viselik magukon.” Ezek a munkák mélyített, üvegezett keretben különböző anyagok titokzatos építményei. Elvarázsolt a látvány és ettől a pillanattól kezdve hasonlót akartam készíteni. Természetesen ez akkor nem sikerült, mert sem hitem, sem elég türelmem nem volt hozzá. 1979-ben újra kezdtem foglalkozni velük. Felismertem azt, hogy nem lehet és nem is szabad eredeti zárdamunkát újra alkotni. Ma már nem én kezdek egy dobozt „belakni”, hanem az évek alatt összegyűjtött tetszhalott emlékek, tárgyak maguktól összeállnak, nekem csak észre kell vennem és a technikát hozzáadnom, hogy együtt maradjanak, új életre keljenek. Frank János ezt írta rólam: „Ő mindent halálos biztonsággal tesz a helyére.” Ezt dicséretnek szánja, de gyakran éppen ezt érzem hibának. Mert éppen a meglepetés és a titokzatosság az, amit nem sikerült még létrehoznom. Lehet, hogy nem is fogom tudni, mert mindig a rendre és az átláthatóságra törekszem és a kettő kizárja a titkot. Vagy talán csak számomra.”
Szilágyi Júlia
